[ VISSZA ]

Dr. Bodoky Richárd

Személyes emlékek a Filadelfia Diakonissza Intézet diakonisszáinak az 1942 – 45 közötti időszak üldözötteinek mentésében játszott szerepéről

Mészáros Márta filmjének: „Napló gyermekeimnek” bemutatóját kísérő 1984. márciusi filmhíradóban, amelyet teljes egészében a vidéki zsidóság deportálásának szenteltek, meglepetéssel hallottam, amint Péter János, volt külügyminiszter, a műsor narrátora, ezt a mondatot mondta: „A magyarországi zsidóság mentésében a Református Egyház keretein belül a legnagyobb szolgálatot a Filadelfia Diakonissza Intézet diakonisszái és a Bethesda kórház végezték.”
Nem sokkal később a Pozsonyi úti templomban is megemlékezésre került sor, ahol Tóth Károly püspök évtizedekig ki nem mondott és le nem írt neveket említett: a Filadelfia Diakonissza Intézetet, a Bethesda Kórházat, valamint szerény személyemet, mint aki a felelősséget viselte az üldözöttek mentése során. Az akkori főrabbi: Dr. Schweitzer József, aki maga is a megmentettek közé tartozott, ugyancsak köszönetet mondott ezért a szolgálatért, kiemelve azt, hogy a megmentők ugyanannak a sorsnak a lehetőségét vállalták, amely őket fenyegette.

• Miben állt ez a mentési szolgálat?
• Mik voltak a gyökerei?
• Miért kell mind a mai napig hallgatni róla?

Az első és utolsó részt a teljesség igénye nélkül, a középső és tulajdonképpeni mondanivalómat dokumentumok, levelek, jegyzőkönyvek és naplóim felhasználásával igyekeztem összeállítani, s ahol szükségesnek láttam, az atmoszféra megelevenítésével is. Magam is meglepődtem azon, hogy néhány helyen forrásaim korrigálják a köztudatban elterjedt úgynevezett történelmi adatokat. Neveket alig említek meg, de amennyiben magára ismerne valaki és kétségbe vonná állításaimat, a bizonyításra mindig készen állok.

Bevezetésképpen engedjenek meg még néhány szakmai megjegyzést: Minden diktatúra után az ellenállók, az üldözöttek és megmentőik valóságos számának megállapítása rendkívül nehéz.
A történelem feljegyzi ugyan néhány nagy központ és azok vezetőinek nevét, de éppen ezek a legtöbb esetben nem készíthettek erről, különösen nem név szerinti pontos feljegyzéseket, maga a munka csak a hallgatás betartásával sejtszerűen folyhatott, s így bizonyos az, hogy a számadatok megállapításánál sokan több helyen is szerepelnek, míg mások minden rostából kiesnek.
Példaképen az alábbiakat említem:
Az 1944. márciusában megkeresztelt üldözöttek számát 1986-ban egyesek százezerre, mások ugyanakkor háromszázezerre becsülik. Az adatok tehát bizonytalanok.
A statisztika a megmenőket három fő csoportba osztja be:

1. Az elsőbe tartozik a svájciak csoportja, Carl Lutz svájci konzul csoportja, 46.500 megmentett szerepel ebben.
2. A Nemzetközi Vöröskereszt Friedrich Born vezetése alatt ugyancsak svájci személyek védelme alatt dolgozott. Itt sorolják fel Stehlo Gábor nagyszerű munkáját a számos gyermekotthon között. Mindezekben 11 ezren kapták vissza az életet.
   Ha ezeket egy csoportba tesszük, úgy ennek 57.500-an köszönhették életüket.
3. A harmadik csoport a két svéd akcióból áll. A Svéd Vöröskereszt a Langlet házaspár 3.000 túlélőt, Wallenberg 5.000 embert mentett meg a Gettóban, s így az ott talált 32.2000 üldözöttel együtt, ha a kisebb akciókat is beszámítjuk, Budapesten összesen 124 ezer életet sikerült megmenteni.

Ezt itt csak azért említettem meg, mert érdekes, hogy több, mint harminc évig nagyon sok szó esett a svédekről, míg Carl Lutz konzul nevét legtöbbször hiába kereste az ember a közkézen folyó sajtóban. Évtizedekig nem volt szalonképes. Leghősiesebb munkatársai cionisták voltak és Svájc és a Szovjetunió diplomáciai kapcsolatai egyidőben szinte minimumra korlátozódtak.
A Filadelfia és a Bethesda kérdésben pedig az Állami Egyházügyi Hivatal egyházpusztító megbízottainak új történelem szemlélete még az emlékezetét is ki akarta irtani az önként tisztaságot, engedelmességet és szegénységet vállaló diakonisszáknak.

Most arról szólnék, hogy hová nyúlnak a gyökerei a Filadelfia és a Bethesda mentési munkákban való részvételének.
A XVIII. század végén a nagybritanniai vallási ébredés mentette meg Angliát egy, a nagy francia forradalomhoz hasonló véres megrázkódtatástól. Ez a Skót Egyházon belül is felkeltette az Evangélium hirdetésének, a Missziónak a lelkületét. Pál Apostol utasítása szerint az Evangéliumot „zsidónak először meg görögnek” kell hirdetni. Ez a Zsidó Misszió Magyarországon 1848 után évekig szünetelt, a magyarság ügyéért való kiállása miatt.
A pesti iparosodás képviselői között sok olyan külföldi akadt, mint Clark Adam, Haggenmacher Henrik és a Nyugati pályaudvar építői közül Biberauer Tivadar, akik nagy szociális érzékkel felkarolták az idekerült vendégmunkások evangélizációjának ügyét. Igy történhetett, hogy 1857-ben, amikor a Skót Misszió új tanítót küldhetett Pestre, ez a német istentiszteleteket tartó tanító vállalta a közben megalakult pesti Német Leányegyház igehirdetői szolgálatát. Két, egymástól jogilag elkülönített vállalkozás volt ez, amelyet ugyanaz a lélek hatott át.
Az 1866-ban a Bethesda kórházat megalapító Német Református Leányegyház tagjainak kegyességére jellemző volt, hogy bibliai hitük alapján mindig tudatában voltak annak, hogy a zsidóság Isten választott népe.
Amikor tehát az I. világháború után a rosenbergi ideológia és a hitleri gyilkos őrület erői kezdtek elhatalmasodni a Filadelfia diakonisszái kezdettől fogva megkapták az evangéliumi eligazítást.
Édesanyám egyik testvére s annak fiai az Antant oldalán harcoltak. Apjuk nemcsak a francia becsületrendet és a brit birodalom parancsnoki kitüntetését viselte, de tudományos érdemeiért fiatalon az Angol Királyi Akadémia tagja lett. A szerteágazó családon keresztül a világra rátörő mindkét diktatúra veszélyét jól ismertük.
1932-ben a magyar reformátusok rangos hetilapja, a „Református Figyelő” szerkesztőjeként az első kis Hitler-ellenes glosszát én írtam , s szerkesztői munkásságomban, valamint a Magyar Evangéliumi Diákszövetség elnökeként minden származási, nyelvi és kulturális megkülönböztetésnek ellensége voltam.

******

Nagy öröm volt számomra, amikor a Filadelfia Diakonissza-intézeti Alapítvány jegyzőkönyveiben megtaláltam annak rögzítését hogy a Jó Pásztor Bizottság gondolata, valamint Muraközi Gyula és Éliás József megbízása a Filadelfia igazgatótanácsi ülésén került először szóba. Éliás József legfőbb lelki támogatója édesapám idősb Biberauer Richárd (1872-1939) a Filadelfia Diakonissza Intézet alapítója és első igazgató lelkésze volt.
A Jó Pásztor bizottság megalapítását az indította el, hogy a Filadelfia kapott Noszvajon egy hatalmas erdőség, csupán egyetlen úton megközelíthető településén egy szép házat. Azt javasoltam, hogy ezt az, akkor már szaporodni kezdő munkaszolgálatos árvák otthonaként ajánljuk fel a kezdeményezésemre létrejött ”Jó Pásztor” bizottságnak. Ez volt az első olyan gyermekotthon Magyarországon, amelyben az üldözöttek gyermekei találtak otthonra.
Ezzel kezdődött el a mentési szolgálat. Intenzívebbé természetesen 1944. március 19.-én vált. Ma is hátborzongató emlékem hogy nemcsak lelkipásztor kollégáim jelentős részének, de maguknak az érintetteknek is hányszor kellett elmagyaráznom – anélkül, hogy felfogták volna, - hogy mi következik, mennyivel többen menekülhettek volna meg, ha idejében felkészülnek reá.
Érdemes itt emlékeztetni arra, hogy milyen sűrű volt az 1944.-es év. A Bethesda a Rákosrendező pályaudvar közelében fekszik. Már az első bombázáskor egészen közel gyulladtak ki a halált hozó karácsonyfák fényei és hullottak a bombák.
Ennek ellenére a kórház minden üres ágya és az Intézet minden üres szobája megtelt üldözöttekkel.
A mindig igazmondáshoz szokott és azt váró tisztalelkű diakonisszák a légiriadók közben leszórt robbanó játékbombák híreivel felizgatva új problémák elé kerültek. Egyik legsugárzóbb emlékezetű testvérünk, Pirovszky Gitta riadtan kérdezte tőlem: Nagytiszteletű úr a Lányi Zsiga bácsi szobájában egy rádió leadó van, most mit csináljak, ha megkérdeznek, hogy vannak-e a házban zsidók? Azt feleltem, választhat, maradjon igazmondó, de akkor gyilkos lesz. Hazudjon és akkor életet ment meg! Fogadja meg Luther tanácsát. Pecca fortiter – „Vétkezz bátran!” - s a többit bízd a kegyelemre!
A Bethesda olyan volt, mint egy átirányító állomás. Adtuk az árja-papírokat, a hamis igazolványokat és címeket, vagy a Bottyán János lelkész által gyártott családfákat. Hogy aztán a megadott nevek és címek milyen igazgatási szerv hatáskörébe tartoztak az már nemigen érdekelt bennünket.
Kedves emlékem egy sugárzó júniusi reggel. Négy úr vár a kertben, mondják. Kimegyek s az öreg vadgesztenye fa alatt ott állnak szépen, sorjában. Ismerem őket, de mind a négy bemutatkozik: Latabár, Latabár, Latabár, Latabár. „Nagytiszteletű Úr! A mamával kellene valamit csinálni!” Volt megoldás. Drága Joó Sándor barátom igazította el őket - utóbb egy életre szóló barátság alakult ki ebből a kapcsolatból.
Persze szomorú tapasztalataink is voltak. Néhány pápai teológus „megtisztelt” azzal, hogy Éliás József pártolása miatt „mocskos zsidó bérencnek” és hasonlóknak nevezett bennünket. Nem sokkal ezt követően az egyik aláíró ugyanazzal a kéréssel keresett meg engem, mint a Latabárok.
Eközben a Filadelfia Intézet melletti épületben, Péter János lakásában húzódott meg Tildy Zoltán is. Mivel azonban sokan ismerték nem mehetett le az óvóhelyre, s ezért hamarosan tovább kellett mennie.

******

Tulajdonképpen július 2.-ával kezdődött a Filadelfia és diakonisszái szolgálatának egy új szakasza. Azon a bizonyos ragyogó napfényes vasárnap délelőttön zajlott le Budapest felett a legnagyobb légicsata. A Városliget tele volt gyermekeiket sétáltató szülőkkel. A szomszédos Pálma utcában, ahol később Farkas Mihály „elvtárs” lakott egy villában, a Svájci követség több száz, addig Csepelen elhelyezett és csoportos svájci útlevéllel ellátott üldözöttet helyezett el. Két pince nélküli házacska telitalálatot kapott. Több százan haltak meg. Holttesteiket a Bethesda udvarán helyezték el. A Bethesdában lévők az óvóhelynek kinevezett, boltíves pincében Péter János igehirdetése előtt elkezdték akkori énekünket, amit később töröltek az énekeskönyvből: „Szükölködünk nagy mértékben segedelem nélkül, Reménykedünk örök Isten, Te légy segítségül! …”
A prédikáció folyt tovább, miközben az Anyaház és a kórház körül 6 db 250 kg-os bomba hullott le, alig 20 méternyi távolságban. Rengett a föld, a portól nem látott senki, de amikor kijött a gyülekezet, eggyel többen voltak. Egy kisgyermek született.
Tető nem maradt. A közfalak kimentek. A lakók számára is új menedéket kellett keresni, amíg meg nem történt a bámulatosan gyors újjáépítés. A helyreállítás után ismét hamar benépesedtek a használható pincehelyiségek.
Ekkor már létrejött, a megbízható statisztikák szerint, több tucat gyermekotthon, például a Zsindelyné Tüdős Klára neve alatt ismert Maros utcai, amelyről Schifferné Szakasits Klára: „Magamról és másokról” című visszaemlékezésében szeretettel és megbecsüléssel írt a néhány héttel ezelőtt – egy városszéli rossz lakásban, magányosan – meghalt Vaskó Mária diakonissza testvér hűséges gondoskodásáról. Leírja, hogy Mária testvér végveszélyben elindul vele és kisfiával a Bethesdába a Nagytiszteletű úrhoz, tehát hozzám. Ebben az esetben azonban Szakasits Klára tévedett, mert velem sem akkor, sem később nem találkozott. Ezt az is bizonyítja, hogy az emlékíró huszonnyolc évvel később külügyminiszterként látta viszont a Nagytiszteletű urat. Belőlem azonban nem lett külügyminiszter.
Emlékezetes élmény volt a következő eset is. Egy alkalommal éppen akkor jártam a Lorántffy Diakonissza Intézet vezetőjénél, amikor Valdemar Langlet, a Svéd Követség hivatásos diplomatája egy reszkető kis emberrel állított be oda. Megdöbbenve ismertem fel benne feleségem nagyon szeretett professzorát, Fehér Lipót világhírű matematikust. Langlet csak egy éjszakára kért szállást a magányos öregúrnak. Az intézet vezetője azonban először elutasította a „törvényellenes” szállás gondolatát. Hívtam Lipi bácsit, hogy jöjjön át hozzánk, de robbanások rázták meg az utcát, s ezért a tízperces útra nem lehetett rávenni. Másfél órás rábeszélés után az igazgató mégis adott szállást, én pedig elszaladtam egy hálóingért és egy új fogkeféért. A háború után találkoztunk a Zeneakadémián Lipi bácsival. Összecsapta a kezét és azt mondta: „Zombory Ágnes! Még mindig tartozom maguknak egy hálóinggel és egy fogkefével. Mit tehetnék magukért?” Sohasem jutott az eszünkbe, hogy mit is tehetne értünk.
1944. nyarán már csak az kaphatott némi benzint a gépkocsijához, akinek magasabb helyről elintézték, hogy szabad közlekedést biztosító „E” jelű matricát kapjon. Ezt számunkra Mester Miklós, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára szerezte meg. 1944. október 15. délben a kormányzói szózat elhangzása idején Ravasz László püspök Úrnál voltam. Nem is sejtettem, hogy ez alatt Vladár Gábor a Lakatos kormány igazságügy minisztere üzenetet küld Muraközi Gyulának, hogy a németektől néhány nappal korábban átvett magyar politikai foglyokat, köztük Bajcsi Zsilinszki Endrét, Nagy Ferenc későbbi miniszterelnököt, Idősb Antall Józsefet, Laky Dezsőt, ifj. Tildy Zoltánt és másokat azonnal ki kellene hozni a rabkórházból. Szerencsére kocsim slusszkulcsa éppen Högye Mihály fiatal lelkésztársamnál volt, aki a helyszínre sietett, és elhozta a reá várakozó személyeket. Amikor már ismét az Erikát játszotta a budapesti Rádió, s valaki Beregffyt hívtak sürgősen a Várba, ő már a német géppuska fészkekkel megerősített utcasarkok fordulóiban csikorgatta a kocsi kerekeit. Mindenkinek találtak szállást, csak Nagy Ferencnek nem jutott hely. Igy ő egy ideig az én hálószobám lakója maradt.
S akkor éjfél tájban teherautó állt meg a Bethesda kapuja előtt. Géppisztolyos, árpádsávos karszallagot viselő nyilas legények ugráltak le róla azzal, hogy egy feljelentés nyomán át kell kutatniuk a Bethesda és a Diakonissza Intézet valamennyi épületét. Egy szép szál magyar paraszt fiú nyitotta ki a kaput, aztán kihúzta magát igazolványt rántott elő és kijelentette: „A testvéreket félrevezette az ellenség, én, mint a XIV. kerület Hungarista pártjának helyettes széktartója megparancsolom, hogy azonnal forduljanak vissza, itt nem rejtegetnek senkit.” A Számonkérő Szék legényei visszamásztak a teherautóba, s éjszakánk zavartalanul folytatódott.
Ez a fiatalember azért teljesített szolgálatot a Bethesda kórház portáján, mert gyógyíthatatlan tuberkulózisban szenvedett. Sejtettük róla, hogy vakon bízik a német győzelemben, s esetleg még a Nyilaskeresztes párt tagja is. De azt is tudtuk, hogy a Bethesda légköre annyira áthatotta, hogy semmiképpen sem árulja el azokat, akik betegsége ellenére befogadták. Ennek köszönhette azon az éjszakán a házainkban elbújtatott, mintegy negyven halálra keresett ember, köztük Nagy Ferenc, s velük a rejtegetők is az életüket.

******

A 30-as évek végére a Filadelfia tulajdonává vált Sylvester Kiadó Vállalat adta ki a 20.000 példányban megjelenő „Református Jövő” című hetilapot, mely 1944 augusztus 30-i számában idősb Czeglédy Sándor tollából olyan cikket közölt „Harc az ó-testamentum ellen” címen, amilyen egészen bizonyosan az egész Nemzeti Szocialista Németország uralma alatt álló területen másutt nem jelenhetett meg. Nem is maradt következmények nélkül.
Az ó-testámentum ellen harcoló embercsoportokról a következőket mondja:
„ugyanezek az emberek, ha következetesek előbb-utóbb az új testamentumot is elvetik. Mert az új-testamentum is azt tanítja, hogy Izrael népének kiválasztásában Jézus mondta: ’az igazság a zsidók közül támadt’. Ugyanaz a predestináló kegyelem munkálkodik, amellyel bennünket a lelki Izraelt, az Egyház tagjait Isten kiválasztja az üdvösségre. Aki csak gúnyolódva, vagy fogcsikorgatva tud az ó-testamentum választott népéről beszélni, az a predestinációt is kénytelen megtagadni, sőt annak számára az Evangéliumnak minden alapigazsága botránkozás és bolondság. Az nem ismeri a bűnbánatot, a hit által való megigazulást, mert a felfuvalkodott faji érzület szempontjából mindezt ellenszenvesnek fogja találni …
A jövendő történetírása egészen világosan meg fogja mutatni, hogy jelen nyomorúságunknak egyik fő előidéző oka a vallásos fanatizmussá hevített antiszemitizmus… amely lényegében nem más, mint a csődbe jutott, végleg sarokba szorított világias szellem utolsó kétségbeesett ágaskodása a fajimádat formájában. Ez a szellem halálos ellensége a keresztyénség evangéliumának.”
Ezek a szavak akkor a gyilkos indulatok eichmanni teljességre jutása idején villámként hasítottak bele az elkövetkező kommunizmus borzalmaitól rettegő és ezért a nácikkal kompromisszumra hajló hívő emberek felelősségtudatába.
Több értékelő megemlékezés maradt az üldözötteket gyámolító diakonisszákról. Csak az egyházi sajtó nem beszélt róluk soha. Kedvesen ír róluk Veres Péter a „Számadás” cimű kötetében, melynek egyházi idézetéből, a Kincsesláda első kötetéből kihúztak néhány sort. Azokat, amelyekben arról ír, hogy milyen kár volt a Diakonissza Anyaházakat feloszlatni és a testvéreket szétszórni.

Epilógus

Azt, hogy a Filadelfia Diakonissza Intézet vezetősége és diakonisszái az üldözöttek megmentésében hűek maradhattak evangéliumi küldetésükhöz édesapám mindenekelőtt az Isten ajándékának tekintette, amiért mély hála élt benne. Magatartása természetesen következett legfőbbképpen hitéből, de családi hátteréből és műveltségéből is. Ez a magatartás volt, ami arra is predesztinálta, hogy 1957-ben 50 évesen eltávolítsák a Magyar Református Egyház életéből és hogy még a rendszerváltást követően se, - haláláig se vegyenek tudomást arról az ügyről, amit képviselt..
A diakonissza testvérek nemcsak a Bethesda kórházban és a különböző szeretet intézményekben, de jó néhányan különböző gyülekezetekben szolgáltak a nehéz időkben. Számos helyen mutatták meg hősies helytállásukat. Apám erről így vallott: „A mentési munkában úgy állhatott a diakonissza testvérek serege, hogy egyetlenegy sem vétett az üldözöttek megmentésének erkölcsi parancsa ellen….”.
Milyen jó, hogy vannak, akik nem felejtkeztek meg róluk: a Raviczky Máriákról, Döbrössy Rózsikról, Györe Eszterekről és Vig Annusokról! De emlékezzünk azokról is, akiket ma már nem emlegetnek: Pirovszky Gittáról, Vaskó Máriáról, Foki Máriáról és a többiekről és velük együtt édesapámról, Dr. Bodoky Richárdról, akik hitük erejével bátran szolgálták az üldözötteket.
Legyen áldott az emlékezetük!

Csanády Andrásné Dr. Bodoky Ágnes

1. Az előadás 1991. október 16.-án a Deák téri Evangélikus Egyház dísztermében hangzott el. Az előadás szövegének bármely felhasználása csak a szerzői jogok tiszteletben tartásával, a jogutódok előzetes beleegyezése alapján történhet.
2. Dr. Bodoky (Biberauer) Richárd (1908-1996), a Filadelfia Diakonissza Intézet és a Bethesda kórház Igazgató lelkésze (1939-1951) 1959-ben a Magyarországi Református Egyház végleg kirekesztette (állományon kívüli segédlelkésszé minősítette, prédikációs tilalommal) ma már nincs az élők sorában.
3. Tóth Károly, Confessio, 1985, 2. sz., 18.old.
4. Nemcsak gyermekkori, cserkészeti és diákszövetségi emlékek, de testvéri barátság is összekötött Sztehlo Gáborral, hiszen mindkettönk édesanyja svájci volt. Sztehló Gábort korábban Káldi Zoltán püspök idején a Lutheránus Egyház üldözte. Ma már dicsekedve emlegetett hőse Egyházának. Halála előtt többször vett ki feleségemnek és nekem szobát egy interlakeni szállodában, hogy elbeszélgethessünk furcsa életútjainkról.
5. Idézet a cikkből:” Milyen egyház lesz az, amelyben csak Hitler értelmezésében a zsidó és marxista szellem gyűlöletére szabad az evangéliumot hirdetni, mert nem Jézus Krisztus a vezér, hanem Hitler Adolf ”
6. Filadelfia évi jelentés (1942-43)
7. A Bizottság célja volt egyrészt a zsidótörvények által hátrányos megkülönböztetésben részesített egyháztagok különleges lelkigondozása és védelme, másrészt általában a hivatalos egyházi Izráel- misszió föladatainak hordozása (Lásd: A Magyarországi Ref. Egyház története 1918-1990, Sárospatak, 1999. 54. old.)
8. Sch. Szakasits Klára: Magamról és másokról, 423 old.
9. Tóth Károly: Confessio, 1985. 2. sz. 23. old.