Szabó András professzor úr, a Régi Magyar Irodalom Tanszék volt vezetője, egyetemünk emeritus professzora, a wittenbergi magyar diákközösség történetével foglalkozó monográfiájára - Natio Ungarica: Die Mitglieder der ungarischen Studentengemeinschaft in Wittenberg 1555–1613 (Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 2021), 489 p. (Refo500 Academic Studies, 79) – a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság által adományozott Klaniczay Tibor-díjat érdemelte ki. A díjat Esztergomban, a „Janus Pannonius, Vitéz János és a humanista hagyomány továbbélése (1450–1630)” című konferencia nyitónapján adta át Kecskeméti Gábor akadémikus, a BTK Irodalomtudományi Intézetének igazgatója és Bene Sándor, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság főtitkára, karunk Régi Magyar Irodalom tanszékének jelenlegi vezetője. A díjátadáson Bene Sándor mondott laudációt.

Laudáció

Szabó András: Natio Ungarica: Die Mitglieder der ungarischen Studentengemeinschaft in Wittenberg 1555–1613 (Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 2021), 489 p. (Refo500 Academic Studies, 79)

című kötetének Klaniczay-díjára (2022)*

Tisztelt Kollégák, kedves Ünnepelt!

A Klaniczay-díj alapszabálya rögzíti, hogy műveket és nem életműveket tüntet ki a kuratórium. Ettől függetlenül sem a szakértői testület, sem a laudáló nem tud eltekinteni a mű mögött álló egyéniség és életpálya figyelembe vételétől. A Natio Ungarica-kötet, a wittenbergi magyar diákközösség történetének monográfiája és adattára, egy tudományos életmű s a mögötte álló habitus, tudományfelfogás és oktatói munkásság megkoronázása, Szabó András eddigi pályájának bizonyos szempontból összegzése. A laudáló dolgát megkönnyíti persze, hogy dicséretére már néhány éve egyszer sort kerített: a kötet magyar  változatát egyszer már méltattam, Kolozsvárott, amikor Jankovics József díját adtuk át, akinek Gyöngyösi-életműkiadása mögött Szabó András Coetus Ungaricusa végzett a szavazásban a második helyen. Engedjék tehát meg, hogy hagyományaink szellemében most is a második helyezett dicséretével kezdjem. A Klaniczay-díj idei (az új alapszabály értelmében tavalyi, 2021-es) mezőnye ugyanis rendkvül színvonalas, nagyon erős mezőny volt. Ebben a végső szavazási körbe bekerülni is nagyon nagy eredmény – ezúttal kedves barátunk és kollegánk, Ötvös Péter tanár úr kötete, Az otthon elhagyása, félelem és reménység: „Elég nehéz, hogy egyedül vagyok” című munka jutott el idáig.

Ez egy valódi kora újkori menekültügyi kézikönyv: száműzöttek, emigránsok, kulturális migránsok, lelki sázmkivetettek a hősei, Illésházy Istvántól, Martin Opitzig és Catharina Regina von Greiffenberg bárónőig. A saját környezetből, való teljes vagy időleges kiszakadás, az ebből adódó szorongás, feszültség, a beilleszkedési stratégiák vagy éppen a visszavonulás és elhallgatás – mindez nemcsak a kora újkor szmepontjából érdekes, hanem a közelmúlt és a jelen irodalmának is az egyik fő témája és motívuma. Ötvös Péter munkája tehát több szempontból is időszerű, átlépi a nyelvi és kulturális határokat, több korszak és több nyelvterület szakembereit érdekelheti. Árulkodó fejezetcíme persze magának a szerzőnek közismerten szerény habitusáról is szól: „A hallgatás mint kommunikációs stratégia” – reméljük, csak képletes hallgatásról van szó, és még idegen nyelvű változatban is találkozunk vele.

Szabó Andrásra és munkájára térve: ez éppen most valósult meg, Wittenbergi-monográfiájának német nyelvű kiadásával. Szabó professzor élete, tudományos pályája (lekészcsalád fiaként) a Református Egyetem alapítása előtt is a reformáció intézményeihez és a reformáció történetének kutatásához kötődött. A Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarának indulása óta pedig, két és fél évtizeden keresztül, itt oktatott régi magyar irodalmat; húsz éven át vezette a Régi Magyarországi Irodalom Tanszéket, amit dékáni és rektorhelyettesi megbízásai közben sem adott fel. Az oktatásban is használt, általa szerkesztett égi magyar irodalmi szöveggyűjtemény a reformáció szerzőit helyezi előtérbe, akadémiai doktori értekezését Szenci Molnár Albertről írta. Nem meglepő módon ebben a témakörben és kultúrtörténetni környezetben mozog a Natio Ungarica-kötet is.) Mi az, ami mégis kiemeli Szabó Andrást a korszak és a téma kutatóinak közösségéből? miben egyedi és könnyen azonosítható?

Ha publikációin végigtekintünk, szembeötlik egy különösen gyakran használt terminus: a késő humanizmus korszakfogalma. A térségünk számára különösen a reformáció idején mintát adó német kultúra történetében ez a kifejezés egy olyan korszakot jelöl, a 16. század utolsó és a 17. század első harmadát, amikor a szűk elit számára nyitott humanista műveltség kapcsolatba lépett a megújuló lelkiséggel és egyházi műveltséggel, és egy széles értelmiségi réteg közös kultúrájává vált. A benne érvényes értékek: a műveltség tisztelete, a barátság és a baráti kapcsolatháló tudatos építése, ápolása, az irodalom civilizáló erejébe vetett hit, a nemzeti nyelvek gondozása mellett a nemzeteket összekötő latinitás kultusza, az iskolák pártolása, az iskolázottság társadalmi presztízsének fenntartása… A puszta felsorolás is világosan jelzi, hogy Szabó András számára a Späthumanismus nem pusztán a tudósi érdeklődés korszakhatárokhoz kötött területe, hanem olyan ideál, aminek közelítésére, értékeinek átadásra az életét tette fel, és mint pedagógusi, tudósi pályájának eredményei bizonyítják, sikerrel járt, sikerrel járt benne.

Most díjazott monográfiája már magyar nyelvű megjelenésekor is (Balassi Kiadó, 2017 – Humanizmus és reformáció sorozat, 37) a hazai reformációkutatás kiemelkedő eseménye és teljesítménye volt. A jelen német változat (rangos kiadónál, elismert sorozatban) az eredmények beépülését biztosítja a nemzetközi reformációkutatásba. A monográfia több évtizedes (tulajdonképpen Szabó professzor

egész pályáján keresztül zajló) munka összegzése: a wittenbergi egyetemen, Melanchthon környezetében szerveződött és halála után is évtizedekig működő magyar diákközösség teljes történetét feldolgozza, alapvető újdonságokkal gazdagítva az eddigi ismereteket. Az elődökénél sokkal szélesebb kontextus felvázolása révén a már tudott tények is új megvilágításba kerülnek. Teljes eszmetörténeti, oktatástörténeti és irodalomszociológiai képet kapunk több mint fél évszázad (1555–1613) egyik legfontosabb magyar szellemi központjáról – hiszen Wittenberg a korban (nem lévén hazai intézményes felsőfokú képzés) a magyar reformáció kihelyezett egyetemének számított. Az itt végzett több mint négyszáz értelmiségi (nagyrészt lelkészként, kisebb részt tudós tanárként), alapvetően határozta meg a hazai reformáció arculatát (a magyar „coetus” közismerten nyitott, a felekezetek közötti párbeszédet pártoló közeg volt, a lutheránus ortodoxia erősödése után is!). A diákközösség tagjainak egyszersmind az Európával való kapcsolattartásban – levelezésük, információik megosztása révén – szintén elévülhetetlen érdemeik voltak. A monográfia plasztikus képet ad ennek a körnek a formálódásáról,  a magyar coetust ért szellemi hatásokról, de kitér az életkörülmények alakulására, az anyagi környezetre, a finanszírozás társadalmi hátterére is. A kötet legértékesebb, és minden bizonnyal még nemzedékek által forgatott része mindazonáltal a coetus tagjainak adattára lesz, amelyben szinte minden lényeges információt megkapnak a kutatók, a rövid életrajzokon kívül a tagok latin nyelvű, Wittenbergben megjelent munkáinak címleírásaival és ismertetésével együtt. Ezt az anyagot így még senki nem állította össze, rendkívül jelentős, nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő eredménye a magyar reformációkutatásnak. Szabó András munkája minden szempontból méltó a Klaniczay -díjra. Hogy maga a díj névadója is rá szavazott volna, annak pedig van még egy további indoka is, a kötet irodalomtörténeti és művelődéstörténeti érdemei mellett.

Ez pedig a hungarológiai szempont: Szabó András a történeti kutatás eszköztárásval megalkotott egy kulturális tereptárgyat. Átugorják vagy megkerülik, mindkettő erőfeszítést kíván, számolni kell vele.  Az egyetemtörténeti kutatások fontossága közismert, világszerte, és hangsúlyozottan a mi közép-európai térségünkben, hiszen a nemzeti identitások kulturális megalapozásának egyik leghatékonyabb eszközéről van szó. S ha valaki – mint akár magam – életvitel szerűen, nap mint nap szembesül mindazzal az előítélet-tömeggel vagy hiányos ismeretanyagból fakadó minősítésekkel, ami a térségben övezi a magyar kultúrát, akkor különösképpen tudja értékelni egy ilyen higgadt hangvételű és mégis szolíd alapot biztosító szakmunka jótékony hatását. Egy olyan munkáét, ami talán csak egyetlen ponton tér el a megelőző magyar változattól, ez azonban a leglényegesebb, a refelketáltság fokát jelző pont. A német monográfia ugyanis címet változtatott. A szakmaibb tónusú „Coetus Ungaricus” helyett a kötet sokkal kifejezőbb címet, az új magyarságtudományi tereptárgy valódi megjelölését kapta meg: „Natio Hungarica”. A kifejezés természetesen szellemes szójáték, amely a hagyományos egyetemi „nemzetek” felől tekint a modern nemzettudatok irányába. E szélesebb értelemben ennek a „Natio Hungaricának” vagyunk mi itt mindnyájan ma is örökösei, immár nemcsak lutheránusok és (kripto)kálvinisták, hanem katolikusok és bármely más egyéb felekezet (köztük a legnépesebb, a nem hívők „coetusának”) tagjai. Abban, hogy egy szellemi közösségben élünk, ha vitázva is, és hogy magyar gyülekezetből (coetus) magyar nemzetté (natio) lettünk, jelentős szerepe van mind a wittenbergi elődök közösségének, mind az őket ismét láthatóvá tevő monográfiájának, Szabó András munkájának. Ezért mindnyájunk, az egész régi magyaros és hungarológus kutatói közösség nevében, szívből gratulálok neki a Klaniczay-díjhoz.

Bene Sándor
a KRE BTK Régi Magyar Irodalom Tanszékének vezetője,
a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság főtitkára

* Elhangzott a Klaniczay-díj átadó ünnepségén, Esztergomban, a „Janus Pannonius, Vitéz János és a humanista hagyomány továbbélése (1450–1630)” című konferencia nyitó napján, 2022. szeptember 7-én.