Viszonylag későn döntöttem el, hogy irodalomtörténész és műfordító leszek, sokáig vacilláltam a történelem- és az irodalomtudomány között. Végül az első egyetemi évem bizonyult döntőnek – nem éreztem túl vonzónak a történelem szak kínálatát -, illetve találkozásom olyan tanárokkal, mint Eisemann György és Varga László. Ha a történelemtudománynak hátat is fordítottam, történeti érdeklődésem megmaradt, ezt filológiai kutatásaimban próbálom kamatoztatni.

Szinte mindig olyan témákkal foglalkoztam, amelyeket előttem nem, vagy csak kevesen kutattak. Ezek később néha egy időre az érdeklődés homlokterébe kerültek – amiben talán az én kutatásaimnak is volt egy kis része -, néha nem.

Disszertációmat a Nagyszombati-kódex Suso-töredékéből, az ún „Teljes Bölcsesség”-ből írtam. A Nagyszombati-kódex „Horologium”-tolmácsolásából – a fordítás egyedül ránk maradt másolatából – hiányoznak azok a fejezetek, amelyek önéletrajzi ihletésűek, a rendi élet reformját célozzák, illetve amelyekben a lelki menyegző képzete dominál. Korántsem biztos, hogy ennek a „Horologium” és a magyar fordítás közti, időben és térben is tetemesnek mondható távolság volt az oka. Nem kizárt, hogy a középmagyar fordítás alapjául egy olyan kézirat szolgált, amely az eredetinek csak bizonyos részeit tartalmazta, például éppen a passiórészleteket és a Mária-siralmat – bár a Künzle-katalógusból szóba jöhető töredékek nem mutatnak célzatos válogatásra. Tehát kizárólag a lefordított részekben megmutatkozó fordítói attitűdből lehetett kikövetkeztetni, vajon a magyar fordító tudatos válogatásának a következménye volt-e, hogy a „Teljes Bölcsesség”-ben a latin eredetiből éppen a Mária-siralom és a passiórészletek szerepelnek.  Disszertációmban és ahhoz kapcsolódó cikkeimben ezt a fordítói attitűdöt vizsgáltam.  Vizsgálódásaimnak később, amikor magam már nem foglalkoztam középkori irodalommal, támadt némi recepciója.

Ugyan sokáig tanítottam (németalföldi) középkori irodalmat és középholland szövegolvasást, kutatói érdeklődésem más irányba fordult. Viszont viszonylag sok középkori németalföldi szöveget fordítottam magyarra és adtam ki, többek között Ruusbroec és Hadewych műveit. Ehhez a munkához még akadémiai ösztöndíjas koromban kezdtem hozzá.

A kandidátusi védés óta eltelt időben Huizinga magyar recepciójával, illetve Huizinga életművének jobb magyarországi megismertetésével, illetve Thienemann Tivadar életművének vizsgálatával foglalkoztam.

A 2000-es években „a mediális fordulat” hatására újra felfedezték Thienemann életművét. Ez adta az ötletet, hogy összegyűjtsem azokat, akik érdeklődést mutattak a téma iránt, amihez a Helikon Világirodalmi Szemle biztosított platformot. „A közvetítés poétikája”című, Thienemann-nal foglalkozó tanulmányokat közlő tematikus számban jelent meg az első Thienemann-bibliográfia is, amelyet Kiséry Andrással közösen állítottuk össze. 2013-ban külön kötetet publikáltam Thienemannról, Ő volt Thienemann címmel. Thienemann egykönyves szerzőként él a köztudatban, az Irodalomtörténeti alapfogalmak-on kívül legfeljebb még akadémiai székfoglalóját, a Mohács és Erasmus–t, illetve A tudomány új útjai című reprezentatív kötetbe készült Irodalomtörténet-et szokás emlegetni, kései nyelvpszichológiai főművének recepciójával pedig máig adós a magyar tudomány. Szerteágazó tevékenységének más formáit nemigen kutatták – mint germanista, hírlapíró, tanár, szerkesztő és szervező gyakorlatilag ismeretlen. Kötetemben elsősorban az életműnek ezeket a vonatkozásait vizsgáltam. Thienemann harmincas–negyvenes években írt, elfelejtett vagy ismeretlen műveinek kapcsán – szemben például Dávidházi Péterrel – nem a folytonosságot és a kiépülést hangsúlyoztam; olvasatomban a szövegek összemosódása, a szövegek határainak elmosódása bizonyult az életmű alapvető jellegzetességének. A kötetnek jó visszhangja volt, a nemrég Pécsett megrendezett Thienemann-emlékkonferencia előadói viszonylag sokat hivatkoztak rá.

A kilencvenes évektől kutatom Johan Huizinga magyar recepcióját. Huizinga sok írását fordíthattam magyarra (Huizinga, a rejtőzködő, ill. Hogyan határozza meg a történelem a jelent? c. kötetek), a holland szakirodalom egy részét is lefordítottam (W. Krul, W. Otterspeer), és rendszeresen tudósítottam új könyvekről és tudományos eredményekről. Több Huizingához kapcsolódó tanulmányt is publikáltam Magyarországon és külföldön. Sohasem csupán a holland történész fogadtatását vizsgáltam, hanem a fogadtatás kontextusainak elemzésével igyekeztem rávilágítani a vizsgált korszakok (nagyrészt a húszas, harmincas, negyvenes évek, kisebb részt a Kádár-korszak) történetének politikai, irodalmi, történettudományi összefüggéseire is. Számos, a köztudatban és a tudományos közvéleményben rögzült történelmi, illetve tudománytörténeti „mítosz”, illetve félreértés tisztázásához is hozzá kívántam járulni. Értelmezésemben központi szerepet kapott A középkor alkonya 1976-os újrakiadása. Ez a nagyszerű vállalkozás az érdeklődés középpontjába állította Huizingát, ráadásul gyakorlatilag egyidőben azzal, hogy Nyugat-Európában kezdték újra felfedezni a holland történészt; ugyanakkor ez a kiadás részben be is temette a hagyományt. Nem feltétlenül pozitív hatása főleg Halász Gábor szerepének fel-, illetve Szerb Antal jelentőségének ezzel párhuzamos leértékelődésében érhető tetten. Legutóbbi könyvemben a magyar recepciónak ezeket a sajátosságait igyekeztem kritikai összefüggésben bemutatni. 2016-ban pozsonyi ösztönzésre létrejött egy közép-európai Huizinga-kutatócsoport, ennek első konferenciáján előadást tarthattam. Eredményeinket 2017. őszétől folyamatosan publikálni fogjuk a leideni egyetem által létrehozott J.Huizinga-weboldalon. Néhány tanulmánnyal és apró filológiai felfedezéssel sikerült hozzájárulnom a nemzetközi Huizinga-kutatáshoz is (legutóbb a Mijn weg tot de historie tervezett első kiadásának javítási jegyzékének felfedezésével, ld. Mijn weg tot de historie & Gebeden, (A. van der Lem, red.), Vantilt, 2016.)

Részletek recenziókból:

Huizinga magyar barátai

„Mégis, a fenti ellentmondások már inkább a recepció értelmezésének érvényességi körébe tartoznak, és a szerzőknek a tisztánlátás melletti elkötelezettsége, illetve annak szándéka, hogy Huizinga recepcióját mintegy kivonják egy valamikori divatáramlat (a két háború közötti kultúrkritika) kétes jelenségköréből, mindenképpen tiszteletre méltó dolog. A kötet pozitív összképét az sem zavarja, hogy a szerzők szemmel láthatóan nem törekedtek a magyarországi „Huizinga-történet” kikerekítésére, hanem az általuk izgalmasnak ítélt dokumentumok kontextusának részletes felrajzolásával, ezek gyakran mikroszkopikus részletességű elemzésével igyekeztek megragadni a recepció fontosabb mozzanatait, illetve a személyes találkozásokon alapuló vagy intenzívebb szellemi hatásokat eredményező magyarországi kapcsolatokra irányítják a figyelmet, így például az irodalomtörténész Szerb Antal, az író Passuth László, a vallástörténész Kerényi Károly, a Hollandiába emigrált magyar könyvkiadó Kollár Kálmán esetében. Így a kötet összképe kissé töredezettre sikeredett – amit azonban egy sajátos történészi-filológusi önértelmezés jelének is tekinthetünk -, és a hatástörténet szelektív megközelítésének köszönhetően valamelyest szubjektív értelmezést nyújt. Ezt azonban ellensúlyozza a szerzők által vizsgált hatások és kapcsolatok intellektuális érdekessége és eredeti részletekben bővelkedő, körültekintő elemzése egyaránt.”

Havasréti József

„A kis kötet szerzőjének, jeles „néderlandistának”, irodalmárnak és műfordítónak rövidebb tanulmányait, esszéit adja közre. Az író igazi „filosz”. Elmerül a részletkérdésekbe is, mindent pontosan dokumentál. Számos olyan utalással él, amelyek szakemberek ismeretanyagára támaszkodik, s amelyeken a figyelmes olvasó is sokszor  hiába tűnődik el. Holland nyelven megjelent monográfiákkal vitatkozik, sőt, recenziókat pontosít. Egyik fő témája – a kívülállónak nem igazán aktuális – Huizinga egyik művének magyar fordítása. Itt a fő kérdés, vajon Szerb Antal maga fordította-e le a könyvet, amint az irodalomtörténet számon tartja, vagy közreműködtek mások is a munkában; vajon az angol változat alapján történt-e a fordítás (amit a magyar kiadó igényelt volna), vagy a jobb, pontosabb, Huizinga által is javított német fordítás szolgált a szöveg alapjául.

E filológiai szemlélet és tudományos dokumentálási törekvés ellenére is a laikus olvasó számára is érdekfeszítő, kedves kötetet tartunk a kezünkben. Az adatoló apparátuson kívül a szerző világos gondolatmeneteket dolgoz ki, mondanivalóval és konklúzióval, színes megfogalmazásban. A hét fejezet közül így sokan találhatnak figyelemreméltó részeket a könyvben, kivált, akiket valamilyen szellemi élmény is vonz a holland kultúrához.

A legérdekesebbnek a Huizingáról szóló három fejezet mutatkozik. Az ő hatása mára elhalványult (furcsa módon inkább a humán tudományokban idézik a Homo Ludens-t). Az a fajta történetfilozófia, amely a századelőn igen divatos volt Európában, mára avultnak számít. De figyelemre méltó a magyar érdeklődés a huszas-harmincas években, talán nem is Huizinga felől, inkább azért, mert ismét kiderül, milyen kulturális pezsgést tett tönkre hazánkban a háború és a fasizmus. (…)

A tetszetős kiállítású könyvet irodalmároknak, történészeknek, kultúra-kutatóknak érdemes igazán kézbe venni.”

Buda Béla

Ő volt Thienemann

„Összegzésül megállapítható, hogy Balogh Tamás tanulmányfüzére Thienemann utóéletének fontos eseménye. Filológiai gondosság jellemzi (a könyv bőséges jegyzetanyagot is tartalmaz), és árnyalt szövegelemzéseinek hátterében a nagy tudós gondosan megrajzolt portréjának hiteles körvonalai bontakoznak ki. Aki azt írta egyik itt elemzett tanulmányában, hogy „Erasmus est homo pro se”. Erasmus magában való ember. Saját útját járó és független. Ez róla is elmondható. Ám éppen öntörvényűsége kínálja a legtöbb tanulságot számunkra. 1936 és 1948 között megjelent, eddig kevés figyelmet kapott szövegeinek jelen vizsgálata az egész (monografikus feldolgozásra váró) életműre nézve is fontos tanulságokat

fogalmaz meg. Az elemzésekből talán az is kiderül, mint az előszóban olvassuk,

„hogy milyen keveset tudunk Thienemannról.” Balogh Tamás könyvének érdeme,

hogy általa tudásunk jelentős mértékben gyarapodott.”

Nagy Imre