Ez most a mi életünkbe nagyon fontos, mert lássuk azt, hogy könnyebb az életünkbe, még a gyerekeknek is más, mert dicsekednek, bátrabbak, és feltűnő, hogy minden ember dolgozhat. Van, aki közmunkán, van, aki napszámos, Hajdúviden járnak, Pesten, Miskolcon, mindenfele, ahol csak találnak. Vagy megkérdezik egymástól: „tudsz valami munkát?” Akkor jönnek kocsival, és megbeszélik, mikor hol, hova kell menni, hány órára.  

De ez régen, mikor én 13–14 éves voltam, nem volt ilyen. Nagyon kevesen dolgoztak, nagyon szegények voltak az emberek. Emlékszem, sosem felejtem el, 2014-ben kértem el a munkát. Szeptember közepe fele vettek fel közmunkán, a tesómvolt a brigádvezető. Tudtam azt, hogy mind cigányok lesznek ott, ismerősök, ezért nem féltem. Ez két évig tartott. Utána nem hosszabbítottak.

Aztán anyósomat a Magiszter iskolában vették fel, és az a nap nem mentem vele. Anyósom szólt nekem: „gyere, menjünk a polgármesternél az irodájába, hátha felvesznek”. Én erre azt mondtam, dehogy megyek, úgyse vesznek fel minket. Ő elment, , és örömmel jött: felvették az iskolánál. Aztán Melinda, aki ott dolgozott, szólt Erikának, az igazgató asszonynak: lesz még egy asszony, egy fiatal, aki szeretne ide jönni. Igazgató asszony mondta, hozza be reggel az iratait. Anyósom örömmel mondta nekem, hogy holnap kezdhetem. Mikor meghallottam, meglepődtem, hogy mi lesz, mert vannak magyarok és romák. Mán Melindának megvolt a párja, anyósomnak is, engem egy magyar asszonyhoz raktak, aki egyedül volt. A jányok mondták nekem, ne féljek, „majd összebarátkozol vele”. Úgy is lett. Nagyon megszerettem, kijöttünk egymással. 

Utána teherbe estem. Azért is lett a kisfiam Zsombor, mert a magyar munkatársamnak a fiát is így hívják. Utána gyesen voltam 3 évig. Nem dolgoztam. Nagyon rossz volt. Mind a 8 gyereket el kellett tartani, iskoláztatni, ruhákat meg kellett nekik venni, főleg télen. És az igaz, ha nem volt pénzünk fára, akkor elmentünk az erdőbe az asszonyokkal fát hozni, a gyerekek ne fázzanak, mert nem volt munkánk, se nekem, se a páromnak, és nagyon kellemetlen ilyen helyzetben élni. 

De most már hála a jó ISTENNEK van lehetőség arra, hogy tanáljanak munkát az emberek, mert mivel sokan így vannak, van, aki nem fogadja el a cigányokat, csak a közmunka legyen nekik. De van olyan mán, aki a nyíregyházi plázába kiszolgálóként dolgozik. Orvosi rendelőkbe takarító, gyárakban, sokan vannak romák, hogy ez lehetőséggé vált az életükbe.  

De a kedvencem a nyírteleki munka volt, megszerettem az ottani munkavezető nénit. Mikor odakerültem, vegyesen voltak cigányok, magyarok, és az első napom a meggyszedés volt. Sose felejtem el, mikor mondta a munkavezető: „aki nem megy fel a létrán, az nem jöhet dolgozni”. Hát, megijedtem, mert nem szeretek létrán felmenni, de muszáj volt. Magamban mondtam: „ha nem megyek fel, akkor nem mehetek dolgozni”. Csakis az a munkám volt. De mán megszülettek az unokák, még többet kell dolgozni, hogy nekik is tudjak venni pelenkát, ruhákat, és nagy örömmel vártak a gyerekek. Megkérdezték: „anya, milyen ott a munka?” én meg mondtam, „nagyon jó”, főleg mikor 37–38 fok melegbe kellett ültetni. Akkor se adtam fel, mert muszáj dolgozni. Ha nincs munka, nincs élet se. 

Nyírteleki munkavezetőmnek megköszönök minden munkát, mert sok mindent megtanított nekem. Főleg a paprikaültetést, szedést. Nagyon nehéz volt, akkor is kibírtuk. Madzag, húzgálás, fóliázni, föl kellett szedni, összetekerni. Sok munka volt benne. És ez az asszony, 68 éves, ugyanúgy dolgozott velünk. Nagyon jó szíve van. Kaptam tőle karkötőt, egy szívecskét, ami mézeskalácsból készült. Máriapócsról hozta nekem – én voltam a kedvence.