Alsós gyerekeket tanítok. Aki ismeri ezt a korosztályt, tudja, hogy milyen nyüzsgők és mennyire nehéz őket rávenni arra, hogy minél jobban és minél tovább figyeljenek. A tanítók igyekeznek mindig valami érdekeset, újszerűt és sokszor a gyerekek számára meghökkentőt kitalálni azért, hogy a gyerekek sikeresek legyenek a tanulásban és egy-egy tananyag elsajátításában. Ha pedig egy tanító egy másik pedagógust helyettesít, még nehezebb fenntartani a motivációt. A mai filmek és televízióban vetített műsorok is megnehezítik a mindennapi tanítást. Nehéz felvenni a versenyt a színes és állandóan mozgó képernyővel.

Egyszer én is kitaláltam egy mesét. Azt mondtam el a gyerekeknek, hogy álmodtam az éjszaka, és egy furcsa lényt láttam. Ő azt súgta a fülembe, hogy tudja, hogy melyik osztályba jövök helyettesíteni, de a lény azt szeretné, ha neki mesélnék és nem a gyerekeknek. Tovább fokoztam az izgalmat, és azt meséltem a gyerekeknek, hogy ennek a furcsa lénynek nincsen szeme, de nagyon jó a hallása. Ezért, ha ők hangosak, bejön az osztályterembe, elrabol engem, és akkor nem nekik tudok mesélni, hanem ennek a furcsa lénynek. Biztosan sok furcsa lényt láttak már rajzfilmekben, mert nem kérdezték, hogy hogyan is nézhet ki az én furcsa álombeli lényem. A gyerekek koruknál fogva elhitték, hogy tényleg, ha ők nem lesznek csendben, és nem vigyáznak rám, akkor elrabol ez a furcsa lény. Szinte mozdulatlanok voltak egész órán. Lábujjhegyen jártak, halkan beszéltek, és még a székeket is hangtalanul rakták a helyükre.

Magam is csodálkoztam, hogy mennyire érzik azt, hogy ők felelnek most értem. Rajtuk, az ő viselkedésükön múlik, hogy megvédenek-e az általam kitalált lénytől. Elég volt annyi, hogy felelősséggel tartoztak az én biztonságomért. Csillogó szemekkel mentek ki az óráról, és nagyon büszkék voltak arra, hogy sikerült megvédeni engem. Felelősek voltak értem és teljesítették, amit vállaltak. Semmi mást nem tettem, csak fontosak lettek egyenként, de csoportosan is egy ügyért, ami még meseszerű volt, de már előrevetítette, hogy az élet is felelősségek sorozatából áll. Ha nem vállalják a felelősséget, akkor elveszthetnek valami fontosat. Több osztályban is eljátszottam ezt a történetet, és mindig kérdezték, hogy mikor megyek már hozzájuk. Annyit gondolkodtam, hogy miért hiányzik nekik egy komoly felelősség és miért élvezik, hogy ők meg tudnak felelni ennek a kihívásnak.

***

Szerintem én is annyira beleéltem magam ebbe a játékba, hogy egyszer tényleg, valóban álmodtam. Én voltam a riporter és furcsa lények mozogtak, járkáltak körülöttem. Gyorsan előkaptam a mikrofonomat és kérdezgetni kezdtem őket. Kik vagytok? Én vagyok a Történelmi Felelősség, én vagyok az Egyéni Felelősség, én vagyok a Kollektív Felelősség. Nem győztem kapkodni a fejem. Egy vékony hangocska is megszólalt mellettem. Én vagyok az integrációért felelős, azaz az Integrációs Felelősség. A többiek, akik komolyabb, nagyobb felelősségnek tartották magukat, egyből ráförmedtek a mély és komoly hangjukkal, és mondták, hogy te csak légy csendben, évtizedek, sőt évszázadok alatt sem tudtál komoly felelősséggé válni. Bezzeg mi! Álmomban sem tudtam kibújni a bőrömből, és riporterként is egyből a kis, vékony hangú Integrációs Felelősség mellé álltam. Megpróbáltam védeni. A Történelmi Felelősség egyből magához ragadta a szót. Én azokat az intézkedéseket képviselem, amelyeket az emberek a múltban követtek el. Ezekért nem mindig vállalják a felelősséget. A Kollektív Felelősség és az Egyéni Felelősség azonnal összevesztek. Egymásra mutogattak. Mindegyik fontosnak tartotta magát, de a negatívnak ítélt következményekből mindegyik kihátrált. Az elnyomott, vékonyhangú, integrációért felelős lény összeszedte minden erejét, és túlkiabálta őket:

– Ne hárítsátok egymásra a felelősséget! Én azért nem tudok boldogulni, mert az egyének a csoportokra, a közösségek pedig az egyénekre hárítják a felelősséget!

Ekkor felébredtem. Elgondolkodtam az álmomon.

***

Valószínű, hogy nekem is volt ezzel kapcsolatos lelkiismeretfurdalásom, ha már erről álmodtam. Az egész életem, munkásságom arról szólt, hogy a roma gyerekeket minél inkább egy jobb élet felé közelítsem. Mi a jobb élet? Sokszor én magam is bizonytalanná válok ettől. Általában azt tartjuk szabályosnak, ha mindenki szerez egy házat, és abban szépen éldegél családostól. Tudom, hogy a roma gyerekek közül többen vannak, akik rokoni, testvéri családdal élnek együtt, és soknak nincs külön háza. Vannak olyanok, akiknek nincs fürdőszobájuk. Több szülőnek sokszor nincs munkája. Bizony azt is látom, hogy vannak szülők, akik elhanyagolják a gyermekeiket. Ez ellen lép fel, harcol az integráció, aminek már több magyarázatát is tudjuk. Hallunk, olvasunk társadalmi, munkahelyi, oktatási, egészségügyi integrációról, és mégis úgy érezzük, hogy nem igazán haladunk előre. Én máshogy látom ezt. Mert igenis van fejlődés, van pozitív változás. Amikor a Széles és Keskeny úti gyerekekkel először találkoztam, akkor nagyon sok volt a fertőzött, sokszor elhanyagolt gyerek. Most érdemes lenne bejönni az osztályokba, ahol csak roma gyerekek járnak, hogy milyen szépen és tisztán öltöznek. Nagyon divatos ruhákba jönnek óvodába és iskolába. Most is vannak olyan gyerekek, akikre sajnos ez nem jellemző. Nem járnak rendesen iskolába, csellengenek, elhanyagoltak. Maguk a törekvő roma családok akarnak kikerülni arról a szegregált telepről, ami nagyon sok rosszat is rejt magában. De Tiszavasvárit így is már „cigányváros”-nak nevezik, és sokan a nem romák közül szinte menekülnek innen. Meg kell és meg lehet vizsgálni, hogy hogyan jutottunk idáig.

Történelmi felelősséget keresve szívesen hárítjuk a felelősséget elődeinkre. Meg lehet vizsgálni, hogy hogyan jöttek létre ezek a telepek a város két végén. Viszont nekem az a véleményem, hogy nem lehet egy ma megélt korszakból értékelni egy korábbi időszakot. Nem tudjuk a hatalmi viszonyokat. Sokszor, akik döntöttek, úgy gondolták, hogy jót tesznek, például az új házak építésével. Harminc, negyven évvel ezelőtt Tiszavasváriban el sem tudták gondolni, hogy roma gyerekek legyenek a központi Kabay Iskolában. A város két szélén levő iskola küzdött azért, hogy minden oktatási intézményben legyenek roma gyerekek, akiknek a száma jóval kevesebb volt, mint most. Óvodába is alig jártak roma gyerekek. De megvizsgálhatjuk a kollektív felelősséget is. A város lakossága nem szívesen látta, látja maga mellett a munkahelyeken a roma embereket. Mivel kevés lett a munkaerő, ezért már egyre több helyen találkozunk a romákkal. Ahol bebizonyíthatják, hogy jó munkaerők.

Az egyéni felelősséget vizsgálva több kérdés is felmerül. Hogyan fogadunk egy nem roma gyerekekből álló osztályba egy roma gyereket? A szülők miben segítenek? Mit gondolunk, ha egy roma család költözik mellénk? Azt mondják, hogy akkor elértéktelenedik a ház, ha roma a szomszédunk. Ugyanakkor azt is látom, hogy ha egy utcába beköltözik egy roma család, akkor a mellette levő házra azonnal kikerül, hogy eladó. Sokszor azt is romák veszik meg. Így a területi integráció teljesen veszélybe kerül. Megint utcák válnak majd szegregálttá? A mi kutatócsoportunk keresi az együttélés lehetséges szegmenseit. A városért szeretnénk ezt tenni, hiszen a romáknak és a nem romáknak is ugyanaz a célja, hogy élhető, bűnözéstől, kábítószertől, erőszaktól mentes város legyünk. Van, aki azt állítja, hogy ez lehetetlen.