2024 őszén kétszer vehettem részt a Tiszavasvári beszélgetéseken. A novemberi találkozón többen beszéltek nehéz munkákról, például napszámosként végzett feladataikról. Egy roma asszony elmesélte, hogy vágóhídon dolgozik, és részletesen bemutatta, miből áll az ottani munkája. Erről eszembe jutott, hogy otthon, Finnországban középiskola után én is dolgoztam egy nyarat vágóhídon.
Ez a téma különösen közel áll hozzám, hiszen a családom apai ágon már a 18. századtól kezdve a hentes szakmát műveli. Nagyapám egy kis faluban volt hentes, édesapám pedig húsipari kisvállalkozóként tevékenykedett. A környékbeli falvakból szállította az állatokat a városi vágóhídra, és ünnepek idején sonkát is füstölt a régi szaunánkban. Egy tanyán laktunk, ahol volt hely különféle haszonállatok tartására, és például karácsonyra disznót vágtunk az udvaron.
Középiskolásként számos fizikai munkát végeztem a ház körül és az erdőben: segítettem építkezéseken, favágásban, és minden olyan munkában, amire éppen szükség volt. Az érettségi után öt hónap szabadidőm maradt a katonaság előtt. Nem volt nehéz munkát találnom a vágóhídon, mivel édesapám révén megfelelő kapcsolataim voltak, és a nyári időszak is kedvezett, amikor nehezebben találtak helyetteseket a szabadságon lévő munkások pótlására. Az egyik munkás éppen kétéves kiképzésre készült, így örültek a jelentkezésemnek, és gyakorlatilag azonnal kezdhettem.
A munkatársak is örültek nekem, és elmondták, milyen nehéz új dolgozókat találni. Gyakran előfordult, hogy a munkaügyi központ által közvetített munkakeresők nem jelentek meg, vagy csak egy-két napig bírták a munkát. A családi hátterem miatt bíztak bennem, hogy nem fogom otthagyni a munkát. A feladataim főként olyan műveletekből álltak, amelyek nem igényeltek nagy szaktudást, például a szalagon dolgozva disznók kivesézése vagy az állatok terelése a vágóhídra. A legfőbb feladatom az emberi fogyasztásra alkalmatlan részek szállítása volt a prémállatok eledeléhez használt darálóhoz, valamint annak üzemeltetése.
A munkát hamar megszoktam, és már az első hét után többnyire gumikesztyű nélkül végeztem a rám bízott feladatokat. Habár magával a munkával nem volt gondom, és rövid betanulás után nem okozott nehézséget, idővel aggasztani kezdett a gondolat, hogy esetleg évekig ilyen munkát kellene végeznem, ha nem vesznek fel az egyetemre. Ilyenkor próbáltam magam megnyugtatni, hogy biztosan felvesznek (végül csak egy évvel később sikerült a felvételim), vagy találok más munkát, amelyben nagyobb fejlődési lehetőségeket látok.
A tiszavasvári beszélgetésen, ahol szóba került a vágóhídi munka, eszembe jutott ez az időszak az életemből. Habár én lettem a családomban az első, aki középiskolát és egyetemet végzett, és a családom inkább a gyakorlati munkában látta az értéket, én mégis bíztam a lehetőségeimben. A tiszavasvári romák lehetőségei azonban hozzám képest korlátozottabbak. Az oktatási és munkaerőpiaci rendszerszintű diszkrimináció nem engedi meg számukra a felemelkedés lehetőségét, és ezzel együtt azt a fajta önbizalmat, amely az én pályafutásomhoz elengedhetetlen volt. A családi történetünkhöz tartozik az is, hogy apukámat akadályozta az előlépésben, amikor 1974-ben a húsfeldolgozója csődbe ment. Ezután gyakorlatilag nem volt értelme nagyobb vállalkozásba fognia, mivel hitelt nem kaphatott, és a behajtó felé a nagyobb jövedelméből kellett volna törlesztenie. Apukám vállalkozását végül a bátyám vette át apukám halála után, 1990-ben. Ma már az övé Finnország ötödik legnagyobb húsipari nagyvállalkozása. A bátyám csak a kötelező 9 éves általános iskolát végezte el, de ennek ellenére képes volt nulláról felépíteni egy nagyvállalkozást a családi hentes- és húsipari szakmai tudásra alapozva.
