​

A Roma Lányok Ifjúsági Klubjának három tagja készített egy podcast felvételt a kóbor kutyákról és a kutyákkal kapcsolatos saját tapasztalatukról. A beszélgetésben szóba jött az állatvédők és a sintérek tevékenysége is, valamint egy ezzel kapcsolatos Facebook bejegyzés, amire – a felvételt készítő lányok szavaival – „durva kommentek” születtek. A podcast felvétel készítői nem bocsátkoznak a kommentek elemzésébe. Látszólag csak a kutyákról beszélgetnek. Mi az, amiről hallgatnak a beszélgetésben résztevő lányok? Mi az, amiről nem lehet beszélni? 

A podcast-beszélgetésének elkészítése során arra kértük a lányokat, vitassák meg, mit gondolnak a kóbor kutyákkal kapcsolatos Facebook-megjelenésről, amelyet egy állatvédő szervezet tett közzé, és amelyre rengeteg, sokszor a kutyákat körülvevő embereket bántó tartalmú komment született. Az elkészült felvétel hallgatása közben elgondolkoztunk azon, hogy mi az, ami csak említésre kerül, aztán elhallgatódik a lányok beszélgetésében. A második megszólaló azt mondja: hát én még nem láttam, csak annyit hallottam, hogy nagyon durva kommenteket írtak. A felvétel hallgatója, ha nem ismeri a Facebook-posztot, nem tudhatja, miről szólnak ezek a „durva kommentek”. A következő megszólaló, aki látta ezeket a megjegyzéseket, átveszi a szót: az volt a posztban, hogy túl sok kutya van a telepen, kóbor állat, meg koszosak, ilyesmi… Ezután azonban csak a kutyák helyzetének értelmezése folytatódik a podcast-ban: az állatok problémáit nem elhallgató, de az emberek kutyákhoz való kötődését is kiemelő beszélgetésre kerül sor. 

Vajon az emberek védelmében beszélnek-e a lányok, amikor a kutyákhoz való kötődésükről beszélnek? Mintha a „durva kommentekkel” (is) párbeszédbe bocsátkoznának áttételesen, az el nem mondott, bántó tartalomra is folyamatosan reflektálva. Mi az, amihez a lányok most, itt, ebben a beszélgetésben nem találják meg a hangot – a hangjukat? Van egy szociolingvisztikai elemző megközelítés, a sociolinguistics of thespectre azaz a ’kísértés szociolingvisztikája’. Ez az elgondolás segít nekünk az elhallgatás értelmezésében. 

A francia filozófus, Jacques Derrida szerint a „kísértés” minden egyenlőtlen hatalmi helyzethez hozzátartozik: a „kísértetek” jelen-nem-lévő jelenlétek. Láthatatlanok, de mégis ott vannak. Így tehát meg kell vizsgálnunk azt is, ami nagyrészt láthatatlan és hallhatatlan, mégis átalakító ereje van: keretbe foglalja és alakítja a társadalmi gyakorlatokat. A lányok életének alakulását, az ő sorsukat is befolyásolják azok az előítéletek, amelyek a „durva kommenteket” életre hívták. 

Ez a „kísértet” nekem különösen tetszik, annak idején úgy hívtam az óvodában, hogy virágnyelv. Nem akarunk bántani vele, nem akarunk sérteni vele, és magunknak sem akarunk fájdalmatokozni. A lányok abban az életkorban vannak, amikor önmaguk megítélése szempontjából különösen fontos a mások által megfogalmazott értékítélet. Én végigolvastam a kommenteket, volt ott pozitív és negatív is, de sokan a Facebook-posztban ítéletet fogalmaztak meg. Nem a kóbor kutyákkal kapcsolatban, hanem az emberekről, ami jól mutatja, hogy a lányok mit élhettek meg, és miért hallgatták el, még ha tudják is, hogy miről volt szó. Úgy tesznek, mintha nem tudnák, mert fáj. 

A lányok beszélgetése kapcsán az merül fel, hogy ők a kutyák helyzetét a saját életükkel párhuzamban szemlélik. Holott ez nem így van. Az állatvédők célja az állatok védelme, a romák pedig a magyar társadalom része, itt, Tiszavasváriban is. Szerintünk nem helyénvaló, hogy miközben valaki a kutyákkal foglalkozik, az emberekről külső szemlélőként ítéletet mond. Mert ez tulajdonképpen egy ítélet volt: kimondtak egy ítéletet fotóval, hozzákommentelve. Volt néhány olyan hozzászólás, ami a megoldást kereste, és felhívta a figyelmet, hogy egészen más egy állat és egészen más egy ember, de sokan mintha örömmel írták volna a borzalmas ítéleteket a cikk alá. Mintha nem gondolták volna azt, hogy ezt emberek olvassák. A roma közösség nincs még felkészülve arra, hogy ilyen kommenteket meg tudjon válaszolni. Pontosabban nem csak a roma közösség nincs felkészülve, senki sincs. 

A podcast-ban szereplő lányok nem beszélnek erről, bár egyikük olvasta a bejegyzéseket. A beszélgetés egyik készítője szerint kellemetlen érzés számukra, hogy ezek a kommentek rájuk is vonatkozhatnak, hiszen mindenkit egy kalap alá vesznek. Pedig ők nem olyanok, mint akikről ezek a kommentek szólhatnak. Ezek a lányok pont abban a korban vannak, amikor nagyon érzékenyek. Lehet, hogy ők szívesen elmondanák a véleményüket. Ez a borzalom ebben az egész roma, nem roma dologban, hogy a lányok attól félnek, hogy őket ezért lenézik, elítélik. Hogy nem hiszik el, amit ők őszintén mondanak. Az ő őszinteségüket leseprik a magyarok sokszor, és ezzel elhallgattatják őket. Szégyenletesek voltak a kommentek, és a lányok ezt a szégyent nem akarják önmagukra vonatkoztatni.  

Van olyan résztvevő a mi kutatócsoportunkban is, akiben nagyon él ez, míg mások ezen már túlvannak: a megbántások, amiket átéltek, minden beszélgetés folyamán feljönnek, és nem tudnak vele mit kezdeni. Azért is nem szeret beszélni néhány résztvevő, bár itt a kutatócsoportban biztonságban van, de még mindig attól fél, hogy nem hiszik el neki, amit mond. Ez visszahat arra, hogy hogyan mer megnyilvánulni.