A passió, a visszateremtés és a figyelem

Részben Simone Weil műveinek hatására születik meg Pilinszky írásaiban az a passiókép, amely már a teremtés pillanatában elkezdődött, mivel a teremtés egyben lemondás is, két isteni személy közötti szakadás az Egyen belül. Az így felfogott passió mozdulatlan és időtlen. Simone Weil szerint az idő Isten határa, amelyet Önmagának az ember létezése révén kijelöl. Az Örökkévaló önmagával csupán az önmagát folyamatosan felszámoló idő által tud kiengesztelődni, amelyen belül a ’décréation’ (Bárdos László fordítása szerint ’visszateremtés’) folyamata végbemegy. Az én visszateremtése után az ember a jelen pillanatban él, amelyben ennek a világnak a szükségszerű eseményei zajlanak. A művész számára a szükségszerűség a végcél világegyetemben is megtapasztalható hiányában ragadható meg. A művészetben a szükségszerűség uralmának az anyag ellenállása és a szabályok önkényessége felel meg.[48] Azt is megkockáztathatjuk, hogy Simone Weil számára a művészet – és különösen a színház – célja az, hogy érzékelhetővé tegye a szükségszerűséget. Az idő múlásának elfogadása annyit tesz, mint elfogadni a szükségszerűséget, és ebben az összefüggésben – ezen összefüggés által – képes az ember megkülönböztetni az álmot a valóságtól, illetve ezáltal képes elszakadni ragaszkodásának tárgyaitól: az időtartam tehát a figyelem aktusának konstitutív része. A visszateremtés (décréation) állapotára tehát egy passzív aktivitás jellemző, amelyet Simone Weil „nem cselekvő cselekvés”-nek nevez, amely kifejezésnek az eredetét a Bhagavad-gítában, illetve Weil mestérénél, Alainnél kell keresnünk: ez a világ „semmifajta tiszteletet nem érdemel, csupán figyelmet”[49]. Ezt a figyelmet leköti más: „csakhogy annyi kell, hogy merjünk, és tudjunk semmire sem gondolni.” „Biztosítsuk a tétlenséget, foglaljuk le a tétlenséget. Nem mondom, hogy a gondolat mindig megérkezik, de ha megérkezik, a fészke áll.”[50] A nem cselekvő cselekvés rokon a tárgy nélküli vágy és az üres figyelem fogalmával. Mint Vető Miklós kitűnő könyvében olvashatjuk, végső soron „ez egy kompromisszum a visszateremtésnek (décréation) megfelelő morális és a metafizikai mozdulatlanság, valamint a fizikai cselekvésekhez nélkülözhetetlen mozgás között.”[51]