A Károli Könyvműhely születése

A Károli Gáspár Református Egyetem és a L’Harmattan Kiadó közös sorozata, a Károli Könyvek méltán nagy népszerűségnek és ismertségnek örvend: immár 10 éve jelennek meg újabb és újabb kötetek minden évben különböző témákban és műfajokban. Az alábbi interjúban Prof. Dr. Sepsi Enikővel, a Könyvműhely létrehozójával, a Károli Könyvek sorozatszerkesztőjével beszélgetett Szabó Júlia.

Emlékei szerint hogyan, milyen körülmények között jött létre a Könyvműhely?

2010 környékén vetődött fel, amikor a Károli Gáspár Református Egyetemre kerültem. 2011-ben jelent meg az első kötet, ami egy Bagdy Emőke születésnapjára készített tanulmánykötet volt. Áttekintettük az egyetem kiadványait, és miután bölcsész emberek vagyunk, érdekelt bennünket, miket publikáltak az elődök. Születtek értékes művek, de nem volt szervezett könyvkiadási és terjesztési rendszere az egyetemnek, így nagyon sok munka az íróasztalfiókban végezte. Ezt nem tartottuk szerencsésnek. A másik cél az volt, hogy a Károlinak legyen egy tudományos PR-felülete, ami nem más, mint a mi saját tudományos munkánk, az oktatók tudományos munkái. Ezt a célt is sikerült elérnünk, tehát az oktatók olyan támogatási rendszert találtak ebben a kiadási rendszerben, ami jelentős mértékben segítette tudományos eredményeik közzétételét. Azt hiszem, mára a Károli Könyvek híre az ország minden szegletébe eljutott, jó cégér, és most már csak arra kell vigyáznunk, hogy meg is tartsuk a presztízsét.

Bevallom, én a Művészetpedagógia Tanszéken szembesültem azzal, hogy a Könyvműhely mennyi kötettel bír. Szakkifejezéssel élve: hány címet tudhat magáénak?

Mostanra jóval kétszáz fölött járunk, és mindezt tulajdonképpen az elmúlt kilenc év alatt értük el. Az első évben – emlékszem – elég kevés könyvet adtunk ki, 2019-ben volt az ugrás. A tavalyi év volt a rekord, 68 címmel jöttünk ki a piacra, ez 2019-hez képest két és félszeres növekedés. A gazdag választék ugyanakkor a minőségbiztosítási rendszerünk megerősítésével párhuzamosan alakult ki. Három alsorozattal indultunk, mára már öt alsorozatunk van.

Hogyan válogatnak? Műfajok szerint, témák szerint?

Alapvetően műfaji felosztással kezdtünk, három alapsorozatunk a tanulmánykötet, a monográfia és a műfordítás/forrás. Ezt egészítette a ki a francia L’Harmattan partnerségével kiadott nemzetközi sorozatunk a Collection Károli, melynek darabjai az Amazonon megtalálhatók (ehhez kellett a francia partner). Az elmúlt években elindult az oktatási igényeinket kielégítő – tehát az oktatók és a hallgatók számára egyaránt rendkívül hasznos – Jegyzet alsorozatunk, amelyhez hallgatóink nagyon kedvezményes áron juthatnak hozzá. Az volt a cél, hogy olyan tankönyveket, segédleteket tudjunk írni, amelyeket az egyetemen a hallgatókkal való munkában használhatunk. Mondanom sem kell, milyen óriási segítséget jelentenek az adatbázisokban (Arcanum, Szaktárs, de a könyvtári gépeinknek is) elérhető elektronikus – kereshető pdf-verzióink – vagy a korábban kísérletképpen, három formátumban elindított e-bookjaink, elektronikus tananyagaink. Ezek után született a Műfordítás/Forrás-sorozat, amely egy megkeresésből adódott. A korábban a Szegedi Tudományegyetem által kiadott Rezonőr-sorozatot vettük át. A francia filozófiai műveket magyarul felvonultató kötetek új arculattal jelennek meg a Károli Könyveken belül.

Az, hogy a L’Harmattan Kiadó a sorozat kiadója, összefügg-e azzal, hogy ön eredetileg is a francia szellemi kultúrához kötődik?

Bizonyos értelemben lehet, hogy összefügg, legalábbis annyiban, hogy 2005 környékén Patrice Pavis Színházi szótárának fordításán dolgoztunk, amikor Gyenes Ádámmal (L'Harmattan Könyvkiadó igazgatója – a szerk.) kapcsolatba kerültünk. Az is egy franciás projekt volt, és miután náluk jelent meg ez a kötet, „similis simili gaudet”[1] alapon egymásra találtunk. Voltak olyan törekvéseink, amelyek egybeestek, és amikor az egyetemre érkezésemkor megfogalmazódott a könyvsorozat ötlete, természetszerűleg adódott, hogy vele tárgyaljunk erről, és egy rendkívül dinamikus együttműködés kezdődött. Azt hiszem, ehhez kellett mindkettőnk rokon alkata, amelynek része a franciás irányultság is.

Helyileg a Könyvműhely most még a Horánszky utcában, a Benda Szakkollégium épületében található, de úgy tudom, hogy egy része átköltözött a Reviczky utca 6-ba?

Így van, a Könyvműhely munkatársai két helyszínen dolgoznak: az adminisztratív háttér a Horánszky utcában, a szerkesztőség a Reviczky 6-ban. Nagyon kinőttük a Horánszky utca 26. szám alatti helyet, ahol még ráadásul egy kis boltunk is működik.

Nyilván sok a terv, de mi lesz a következő kötet?

Minden héten jön ki könyvünk, de az egyik legújabb a Szeleczky Zita magánlevelezésének egy részét összegyűjtő kötet – amely életút-rekonstrukciót és a magánlevelezésekből kirajzolódó képet mutat be. Magát a levelezést Jávor Zoltán ajándékozta egyetemünk Bod Péter Könyvtárának Nagy Péter református lelkipásztor közvetítésével. A leveleket egy fiatalokból álló csapat dolgozta fel, és rövid elemzésekkel, életút-rekonstrukcióval kiegészítve adtunk ki. Jó szívvel ajánlom még Visky András: Mire való a színház? - Útban a theatrum theologicum felé című kötetét is, vagy a rítuskutató csoportunk Poetic Rituality in Theatre and Literature című kötetét.

Hivatásunk és feladatunk, hogy azt az őrjítő szakadékot, ami a mindennapi diskurzusban a művészeti életben folyik, valamiképpen személy szerint mindenki igyekezzék áthidalni egy magasabb szintű párbeszéd megteremtésével. Ez fontos feladata intézetünknek. Ehhez nagyon jó szívvel ajánlok régebbi könyveket is, például a Kommunikáció Tanszékünk alapítójának, Buda Bélának halála előtt megjelentettük Empátia című könyvének utolsó kiadását, vagy Yves Bonnefoy Hollán Sándorról, egy Franciaországban befutott magyar festőről, grafikusról készített elemzéseinek a magyar fordítását, ami egy gyönyörű szép, illusztrációkkal, reprodukciókkal kísért kötet lett. Hollán Sándor azóta egyetemünk díszpolgára lett, és egyik alkotása a Szakkollégium nagytermében látható. Ezt akkor ajándékozta az egyetemnek, amikor díszpolgár lett. Rengeteg könyvünk van, és nem akarok egyet-egyet kiragadni, mindegyiket szeretettel ajánlom az olvasók figyelmébe: az egyetem összes karának különböző kiadványait – teológiai, jogi, pedagógiai témájú könyveket –, melyek leírásait megtalálják a Könyvműhely weboldalán.

Egyetemi jegyzetként jelent meg A szürrealizmus utáni francia költészet című kötete, és bevallottan egyéni érdeklődés mentén, szakkollégiumi, egyetemi tanítási tapasztalatok alapján született a szöveg. De mi volt a munkamenet? A hallgatók maguk választották a szövegeket, amelyeket fordítottak? Hogy képzeljük el a munkát?

Ez egy régi történet, ami az Eötvös Kollégiumban kezdődött, amikor én ott 26 éves fiatal tanárként elkezdtem tanítani. Franciaországból hazajőve még éppen a doktorimat fejeztem be a Sorbonne-on, és akkor hoztam haza azokat a francia szerzőket – a szívemben meg a táskámban –, akiket mi nem tanultunk az egyetemen. Elkezdtem az Eötvös Kollégium Francia Műhelyében kortárs francia költészetet tanítani, és valahogyan a tanítással, az értelmezéssel együtt természetesen adódott, hogy a hallgatókkal egy-két fordítással megpróbálkozunk. A hallgatók felvillanyozódtak a gondolattól, hogy a megértésből születik egy magyar szöveg. Úgy láttam, hogy ez nagy motiváló erő. Persze nagyon válogatott társaság volt, kiváló francia szakos hallgatókról van szó. Azután öt év alatt lett belőle egy kötet A kép és jelenlét címmel. Ezután született még egy, Jean-Michel Maulpoix Kékversek című kötete. Nagy lökést jelentett, amikor Yves Bonnefoy megkapta a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat, ekkor már minden volt hallgató önálló fordítással kapott helyet a kötetben, s hozzájuk kapcsolódtak az „öregek”, valamikori kedves tanárom, azóta már elhunyt Bárdos László és Szőcs Géza fordításai. Sorra születtek ezek a kötetek, de ez a jegyzet nem a fordítások miatt jött létre. Szatmári Évával a különböző folyóiratokban kallódó fordításokat szedtük össze – például Lackfi Jánostól –, ezek nem jelentek meg gyűjteményes kötetekben, és az volt a célunk, hogy legyenek a hallgatók számára hozzáférhetők. A kötet felöleli a szürrealizmus utáni francia költészet azon alakjait, akiket évről évre rendre tanítottam az ELTE francia szakán nagy előadások keretében, illetve az Eötvös Kollégiumban műhelyórákon franciául, vagy most már a Károlin is, franciául nem feltétlenül tudó hallgatóknak magyarul is tanítom. Ehhez ez most nagyszerű segédlet lett: magyar szakosoknak, kommunikáció szakosok, illetve olyanoknak is használhatják, akik összehasonlító irodalommal foglalkoznak. Ez volt a cél.

Ez a könyv nemcsak azok számára érdekes, akik már benne élnek a francia kultúrában, de vajon a költészet eme sajátos világa mennyire hozható közel a slam poetry nemzedékéhez?

Azért hiszek abban, hogy a jó költészetnek van jövője, mert éppen ebben a vizsgaidőszakban egy kiváló szakdolgozónknak, Kiss Annának a trash kultúráról írott szakdolgozatának előadását és vitáját hallgatva is azt tapasztaltam, hogy érdekli őket mi az, ami számukra elérhető, fogyasztható vagy fogyasztásra felkínált.

A kötet a szó, a szavak erejének visszavétele, pontosan a képkultúra nemzedékének visszavezetése a belső képek világába. De manapság mintha éppen a szó veszítene értékéből. Azt szoktuk általában mérlegre tenni, hogy mi a valóság, mi az igazság? A verbális, beszédbeli igazság – a „vérité de parole” – keresése a francia kultúra egyik erőssége. Ez ma nem könnyű feladat. Egy katedrán álló tanárnak sem az, hiszen túl sok a zaj, túl sok az információ, és az ember úgy érzi, hogy devalválódnak a szavak. Lehet, hogy ennek jóvátételére éppen a költők alkalmasak?

Szavainkkal mindannyian teremtünk, ezt a teremtést nem ruházhatjuk csak a költőkre. Azért fontosak a megnyilvánulásaink, mert minden egyes megnyilvánulásunkkal valamit teremtünk, és talán föl sem mérjük, hogy mekkora erő adatott a szóval. A világot Isten a logos által teremtette, és ennek a teremtő képességnek valamiféle tükröződése ott van bennünk is – az ő képére és hasonlatosságára. Tehát a szavainkkal valóságot tudunk teremteni. A költők különös adománya, hogy még inkább bírnak ezzel a talentummal, de a felelősség számunkra is adott. Én azt hiszem, hogy ma egy tanár számára a saját nyelve teremtő erejével kapcsolatban az is dilemma, hogy akár a mainstreammel szemben mit vihet be az egyetemi oktatásba és milyen mértékig. Ezt én is tesztelgetem. Nekem a Covid-időszak arra volt jó, hogy ebben bátrabban lépjek, kísérletezzek. Szerintem ez az igazán izgalmas munka egy tanár életében. Annyi izgalmas dolog történik a világban, hogy nem taníthatjuk mindig a múltat.

Kiírtam Bonnefoy-tól egy mondatot, ami nagyon megragadott: „Micsoda ártalmas kettősség az értéktelenné vált itt és a jónak tartott másutt között.”

Igen, hát ez abszolút feszíti az ő költészetét, de tulajdonképpen a mi életünket is, ha jól belegondolunk. Az, hogy az „itt és most” -ban, az esetlegességben, teljes elfogadásban és nyitottságban létezünk, vagy mindig hiányérzetünk van egy „másutt” miatt, egy másik lehetséges út miatt, amit elvétettünk, amire nem léptünk rá. Erről szól a Hátország, a L’ Arrière-pays, amelyet talán Pilinszky is ismerhetett – legalábbis egy interjú tanúsága szerint –, ez az igazi tétje. A nyelvben költői módon jelen lenni, nem az álmodásban élni, miközben Bonnefoy költészete tele van képekkel, álomelbeszélésekkel. A vers éppen ebben az állandó feszültségben születik. A jelenlét költői közül Yves Bonnefoy a legjelentősebb. Nagyon sok irodalmi díj birtokosa volt, a mi közép-európai perspektívánkból nézve megemlíthetjük a Kafka-díjat, illetve Janus Pannonius Költészeti-nagydíjat, de már a Nobel-díj közelében is volt.

 

Az interjú a KultX egyetemi rádióban Írásfétis? A könyv örök címmel, a Károli Könyvek köteteit bemutató műsor sorozatindító adásaként hangzott el.

 

[1] A similis simili gaudet (kiejtve: szimilis szimili gaude) egy latin közmondás, aminek magyar jelentése: hasonló a hasonlónak örül. Forrás: lexiq.hu

Következő események


Összes esemény

Napi biztatás

 

Nyelvvizsgaközpont

Közösségi Média

Sport a Károlin

Sport a Károlin