Szakály Sándor az ördög tréfájáról, a vándormotívumokról és a szakmai vitákról - Bertók T. László interjúja
„Kisfiam, nem tudok neked semmit mást adni az élethez, csak azt, hogy ha igazad van, akkor se hagyd magad, ha fát vágnak a hátadon!” – el nem felejthető családi útravaló Szakály Sándor számára. Gyakori köz- és médiaszereplő, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója, a Károli Egyetem tanára. Kutatási területéből következően közlései gyakorta felkavarják az állóvizet.
– Ön november 23-án ünnepli 65. születésnapját. Illik érdeklődnöm az egészsége felől?
– Most már egész nyugodtan, hiszen négyszer hoztak vissza a halálból. Egy százalék esélyt adtak a túlélésemre, fiaimnak és páromnak azt mondták, hogy ideje papot hívni, aztán végül mégis itt vagyok. Nagyon súlyos hasnyálmirigy-gyulladásom volt. Megtréfált az ördög 2019. április 1-jén, amikor rosszul lettem. Mentő vitt a Szent Margit Kórházba, 12 nap múlva tértem magamhoz a kórház intenzív osztályán. Mesterséges altatásban tartottak, a fényképek szerint húszféle cső lógott ki belőlem. Egy hónap múlva átszállítottak a honvédkórházba. Mindösszesen 226 kórházban töltött nap után mehettem haza, 34 kilóval könnyebben.
– Látom, hogy le van fogyva, szakállt is növesztett, új ember lett?
– A régi ember új testben.
– Volt olyan pillanat, hogy számot vetett az életével? Ha igen, mire jutott?
– Amit meg akartam írni, talán megírtam. Szakmai megbecsülésemmel elégedett vagyok. Családilag is minden rendben, nincs hiányérzetem. Többet kaptam az élettől, mint amire – ha református lennék, úgy mondanám – predesztinálva voltam.
Felvételi feltétel
– Történészként egy politikával, érzelmekkel, tabutémákkal és kibeszéletlen traumákkal terhelt korszakot, a XX. század első felét választotta fő kutatási területének. Miért éppen ezt? Netán önben is élnek családi traumák a háborús vagy azt követő évekből?
– Traumák minden magyar családban vannak. Édesapám nagybátyja például eltűnt a Donnál, a keresztnevemet tőle örököltem, de nem ez volt a döntő. A Somogy megyei Törökkoppányban gyerekeskedtem, ahol minden a múltról mesél, hiszen szandzsák székhely volt az oszmán–török hódoltság korában. Gyerekként minden földből előkerült cseréptöredékben török kori leletet láttunk. Apai nagyapám cipész-csizmadia volt, a múlt legendáit szerető, olvasott valaki, aki rengeteget mesélt. Azt hiszem, általa szerettem bele a történelembe. Ami történelmi témájú könyv volt a falu könyvtárában, mindet elolvastam. Általános iskolásként megnyertem történelemből a megyei versenyt, országos döntőben pedig – ha jól emlékszem – tizenharmadik lettem. Ekkor már eltökéltem, hogy az ELTE-re, történelem–földrajz szakra fogok jelentkezni. Csakhogy hiába voltak jó eredményeim, osztályfőnököm egy szülői értekezlet után félrevonta apámat és anyámat azzal, ha a gyerek szeretne továbbtanulni, jobb volna, ha nem kisiparosok lennének a szülei, mert ez nem számít munkás-paraszt származásnak. Cipész apám és varrónő anyám ugyanis mindketten kisiparosok voltak. Ezek után apám elszegődött a községi tanácshoz építőmunkásnak, én pedig beírhattam az apa foglalkozása rovatba: segédmunkás. Még ma is megvannak azok a járdák Törökkoppányban, amelyeket akkor ő épített, engem pedig fölvettek végül történelem–könyvtár szakra, mert abban az évben nem indult történelem–földrajz szak az ELTE-n. Persze egyből be is hívtak 11 hónapra katonának Hódmezővásárhelyre.
– Nagyon utálta?
– Nem éltem meg tragédiának. Az, hogy 24-en aludtunk egy hálóteremben, előrelépés volt ahhoz képest, hogy előtte a középiskolai kollégiumban negyvenen-ötvenen voltunk. A zuhanyozáshoz meleg víz itt se volt, meg ott se. Az idő talán megszépíti, de nekem a máig tartó katonabarátságok előbb jutnak eszembe, mint a kellemetlenségek.
– Aztán jött az egyetem, de még mindig nem árulta el, miért éppen a XX. századot választotta.
– Mindig is két korszak izgatott igazán: a XX. század meg a késő középkor, ezeken belül is főleg a hadtörténet. Csakhogy a középkor kutatásához a latin nyelv ismerete elengedhetetlen, én meg nem éreztem erőt magamban ahhoz, hogy elkezdjek latinul tanulni. Maradt a másik korszak, amihez a német és orosz nyelv pont megfelel. Amikor harmadévesen eljött a szakdolgozati témaválasztás ideje, és én a Bajcsy-Zsilinszky-féle polgári ellenállással akartam foglalkozni, a tanárom, Vargyai Gyula lebeszélt róla. Politikailag túl kényesnek tartotta a témát, helyette javasolta, hogy inkább a tábori csendőrség történetét dolgozzam fel, azzal még úgysem foglalkozott senki, én lehetek az első. Persze csakhamar kiderült a számomra, hogy nem az van az iratokban, amit a tankönyvekben e témáról addig olvastam.
– Mégsem a rettegés szinonimája volt a darutoll meg a csendőrszurony?
– A csendőrség társadalmi megítélése 1945-ig egyértelműen pozitív, a kommunista propaganda igyekezett őket besározni. Fegyelmezett, szabályzatkövető közbiztonsági őrtestület volt, amelynek köszönhetően olyan közbiztonság volt Magyarországon a húszas-harmincas években, mint Európában kevés helyen. A bikacsökről meg a gumibotról szóló történetek olyan vándormotívumok, amelyek a népbírósági vádiratokból köszönnek vissza, azokat meg tudjuk, hogy kik gyártották. A valóságban a csendőrségnél sohasem rendszeresítették a gumibotot. Azt nem állítom természetesen, hogy nem csattantak el néha pofonok, mint ahogy az is igaz, hogy felhasználták őket a deportálásoknál, és ezeket is, mint minden más tényt, figyelembe kell venni, mielőtt ítéletet alkotnánk. Diplomavédés után, 1980-ban a tanárom ajánlásával jelentkeztem, és fel is vettek a Hadtörténeti Levéltárba tudományos segédmunkatársnak. Végighaladtam a ranglétrán, míg végül húsz év és négy hónap múlva főigazgatóként jöttem el.
– A kései Kádár-korszakban senki sem akadályozta, hogy megkérdőjelezze a csendőrség szerepével kapcsolatos addigi narratívákat?
– Talán meglepő, de nem! Sőt, a ’80–90-es években a csendőrségről és a Horthy-korszak katonai vezetéséről szóló publikációimról sokan írtak pozitív véleményeket azok közül is, akik később lefasisztáztak.
– Két évtized után miért hagyta ott a Hadtörténeti Intézet és Múzeumot?
– Akkor már évek óta vezettem műsorokat a Duna Televízióban Sára Sándor jóvoltából. Kitalálója voltam a Megidézett történelem című egész estés programsorozatnak, amely több éven keresztül futott. Azt mondták, elég jól csinálom, rengeteg felkérésem volt fórumműsorokra, sőt 1998-ban a "Gulág" tematikus nap műsorvezetője is én voltam élő adásban, déltől éjfélig. Amikor Pekár István tévéelnök felkért rá, hogy menjek mellé kulturális igazgatónak, úgy gondoltam, itt a lehetőség, hogy az addiginál többet tehessek a tudományos ismeretterjesztésért és a határon túli magyarokért, hát kezet ráztunk. Néhány hét után műsorokért felelős alelnök lettem. Akkoriban a Duna Televíziónak óriási szerepe volt a határon túli magyar közösségek életében, én pedig minden erőmmel szorgalmaztam a történelmi ismeretterjesztő műsorokat, dokumentumfilmeket, amelyek aztán a távozásommal lassanként kihaltak.
– Miért jött el?
– Amikor 2002-ben az utódpárt ismét hatalomra került, nehezebbé vált a helyzetem. 2004-ben jelezték az elnöknek, ha én eltűnök onnan, akkor lehetséges, hogy ő egy cikluson keresztül még elnök maradhat. Pekár István nagyon korrekt volt velem, elmondta, mi az ultimátum, de azokat a műsorokat, amelyeket én az alelnökségem idején vittem, csinálhatom tovább. Miután Pekárnak is mennie kellett, ez a lehetőségem is megszűnt.
Fotó: Kurucz Árpád
Kényszerpihenő után
– Tudja, kik akarták eltávolítani?
– Engem többnyire ugyanonnan támadnak, de ez sem vegytiszta dolog. Én a személyemet érintő mögöttes politikai alkukat nem ismerem, annyi mindenesetre eljutott hozzám, hogy például Draskovics Tibor, Medgyessy Péter miniszterelnök kabinetfőnöke állítólag nekiszegezte az elnöknek a kérdést, hogy „ez a fasiszta Szakály meddig ül még az alelnöki székben?”.
– Munkanélküli lett?
– Igen, de nem én voltam az egyetlen. Nagy tisztogatást rendeztek a médiában, meg ahol csak tudtak. Pár hónap kényszerpihenő után rövid időre a Magyar Országos Levéltárba, onnan az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárába kerültem, így ez a nyugalmasabb időszak alkalmas volt rá, hogy felkészüljek az akadémiai nagydoktorim megvédésére. Miután 2007-ben egyetemi tanárrá nevezett ki a köztársasági elnök, néhány egyetem érintésével végül kikötöttem a Károli Gáspár Református Egyetemen, ahol történetesen Szabó András, hajdani Eötvös-kollégista társam volt a bölcsészkari dékán. Hívott, hogy segítsek a doktori iskolát létrehozni. Amikor úgy éreztem, hogy elvégeztem ezt a feladatot is, elvállaltam mellette a Horthy-kori témacsoport vezetését az MTA Történettudományi Intézetében. 2013-tól a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen voltam tudományos rektorhelyettes és egyetemi tanár. Ekkor kaptam a felkérést arra, hogy pályázzam meg az alakuló Veritas Történetkutató Intézet főigazgatói tisztjét.
– Milyen küldetéssel jött létre a Veritas?
– 2013-ban vetette fel Boross Péter volt miniszterelnök, hogy létre kellene hozni egy rendszerváltozás időszakával foglalkozó kutatóintézetet, de végül is az a döntés született, hogy a Veritas Intézet kutatási területe terjedjen ki az 1867-es kiegyezéstől az Antall-kormány végéig terjedő teljes időszakra. Tudniillik ez a több mint száz esztendő tele van olyan történelmi kérdéssel, amelyet tudományosan helyre kellene billenteni.
Nem matematika
– A szakma bizonyos része kígyót-békát kiabált önre. Miért is?
– Amikor 2013. október 25-én megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a kormány létrehoz egy új történelmi kutatóhelyet, már másnap reggel ott volt a gépemen egy felhívás, hogy tiltakozzunk a Veritas létrejötte ellen. Pedig ekkor még senki sem tudta, hogy mik lesznek a kutatási témák, kik a munkatársak. Hogy mi volt mégis a felhívás indítéka? Szerintem néhányan a véleménymonopóliumukat érezték veszélyben. Képtelenek elfogadni, hogy más szemszögből is lehet látni a világot. A tények persze mindig tények, itt aránylag szűk a mozgástér. Viszont annak a vizsgálata, hogy miként jutottunk el adott történelmi helyzetbe, hogy volt-e más alternatíva, annak értékelése többféle lehet. Tudomásul kell venni, hogy a történettudomány nem matematika. A történészi értékelésben szükségképpen ott van a szubjektum, az adott tudós által elért és feldolgozott források összessége, az illető egyéni felkészültsége és látásmódja. Én mindig kész vagyok vitázni, de elvárom a vitapartnereimtől, hogy szakmai érveimmel szakmai érveket állítsanak szembe. Ne személyeskedjenek, ne próbáljanak megbélyegezni, és főleg ne hazudjanak! Ha megnézem azokat a megnyilvánulásokat, amelyeket a Veritas Intézet élére történő kinevezésemmel kapcsolatban megengedtek maguknak egyes kollégák, de még inkább egyes újságírók, az nem tisztességes.
– Arra a hosszú gúnynévlistára céloz, amely irodája falán látható bekeretezve?
– Az több év termése. A baloldali sajtótermékek szerzői egymást túllicitálva aggatnak rám azóta is olyan jelzőket, amelyeket úriember nem használ. Az úriemberség nem politikai kategória. Akik nem tisztelik a másik fél emberi méltóságát, azok méltatlanok a vitára. Tízéves voltam, amikor anyai nagyapám haldoklott, odahívott az ágyához, és így búcsúzott tőlem: „Kisfiam, nem tudok neked semmit mást adni az élethez, csak azt, hogy ha igazad van, akkor se hagyd magad, ha fát vágnak a hátadon!” Nos, ez egy olyan útravaló, amelyet sosem felejtek el.
Forrás: magyarnemzet.hu
