Június 4. – A nemzeti összetartozás napja

Dr. Bognár Zalán, a Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet Új- és Jelenkori Történeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense A trianoni békeszerződés emléknapja alkalmából írt gondolatait olvashatják a trianoni békeszerződés 101. évfordulóján.

 

Gondolatok Trianonról, nemzetünkről, gyökereinkről

„Az emberi öntudat alapja az emlékezet, a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet.” – figyelmeztet bennünket Babits Mihály. Nyilvánvalóan többek között e gondolati alapvetés nyomán emelte 2010-ben az Országgyűlés június 4-ét, az 1920. évi trianoni békediktátum napját emléknappá, a Nemzeti Összetartozás Napjává.

Emlékezzünk hát XX. századi történelmünk, s talán egész nemzeti történelmünk legdöntőbb és egyben legtragikusabb eseményére, nemzetünk legfájóbb sebére, amelyet a 101 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum ütött nemzetünk testén. E diktátummal, a népek önrendelkezési jogát semmibe véve, az érintett lakosság megkérdezése nélkül, nagyhatalmi diktátummal darabokra szaggatták nemcsak ezer éves hazánkat, a Kárpát-medencét, hanem nemzetünket is, hiszen a magyarság 1/3-át is elcsatolták. Rosszabb helyzetbe hozták hazánkat, nemzetünket, mint amilyenbe jutott Mohács után.

Azonban sajnos még ma is vannak, sőt talán egyre többen vannak olyan magyar állampolgárok, akik nem értik, vagy nem akarják megérteni, hogy miért fáj nemzetünknek ennyire a trianoni békediktátum. Vajon nem fáj-e egy édesanyának, ha gyermekei közül többeket elszakítanak tőle, vagy nem fáj-e egy embernek, ha levágják a végtagjait? Franciaország 1871-ben csak egy ikertartományát, Elzász-Lotaringiát veszítette el – szemben velünk magyarokkal, akik országuknak több mint 2/3-át –, mégis mélyen a lelkükben őrizték az elcsatolt részen élőkkel való együvé tartozás tudatát, és nem adták fel e terület visszatérésének reményét. 1871-ben ugyanis új jelszó született náluk: „Jamais en parler, toujours y penser! – Egy szót se ejts, semmit ne felejts!” Sőt Párizsban a Concorde téren lévő Elzász székhelyét, Strasbourgot jelképező szobrot 1871-ben fekete lepellel takarták le, ezzel is gyászolva, s emlékeztetve a tartomány elvesztésére. Csak az I. világháborút lezáró versailles-i béke aláírása után, vagyis Elzász-Lotaringia visszacsatolásának a napján, 1919. június 28-án vették le róla a fekete gyász-lepelt. Pedig ez a terület a Német-Római Császársághoz tartozó önálló hercegség volt, s csak az 1648-ban, a vesztfáliai békében került először Franciaországhoz.

Tőlünk, magyaroktól még annak a jogát is elvitatják, hogy fájdalmunknak hangot adjunk, hogy emlékezzünk nemzeti tragédiánkra, nemzetünk feldarabolására. Nyilván azért, mert emlékezésünk emlékezteti az elkövetőket az ellenünk elkövetett igazságtalanságokra. Pedig, ahogy nemzeti Himnuszunk költője, Kölcsey Ferenc írta: „Egy nép, amely nem tud emlékezni, magát temeti el.”

A pszichológusok szerint az embereknek éppen olyan fontos a szeretet utáni igénye, mint a biztonság utáni vágya, vagyis a valakihez, illetve a valamely közösséghez való tartozás tudata. Kimutatták, hogy az európai ember számára sokkal fontosabb a szülőföldhöz, a tájhoz való kötődés, mint az amerikaiaknak. Még inkább így van ez a magyarság esetében, mivel mi magyarok nyelvileg teljesen elszigetelten élünk Európában. Nekünk nincs olyan kiterjedt nyelvcsaládunk, mint például a szlávoknak, a latinoknak, vagy a germánoknak. Minket csak e kis hazában, pontosabban a Kárpát-medencében tudnak megérteni. Ezért is kötődik a magyarság olyannyira, a neki immár több mint 1000 éven át hazát adó földrajzi egységhez, a Kárpát-medencéhez. Tamási Áron, a Magyarországtól elcsatolt Erdélyben született magyar író ezt így fogalmazta meg: „Azért születtünk a világra, hogy valahol otthon legyünk benne.”

Tehát a nemzetnek, akár a családnak az egyik fő funkciója, hogy biztonságot és védelmet adjon. Ezt a védelmet nem tudta, illetve nem adta meg a magyar állam 1918-ban, amikor a nemzeti véderőt, a katonaságot a Károlyi-kormány hadügyminisztere, Linder Béla feloszlatta. Tette ezt akkor, amikor országunkat ellenséges csapatok kezdték elfoglalni. S bár a helyi lakosság sok helyen önerőből rövidebb-hosszabb időre kiverte az ellenséget pl. Pozsonyból és Balassagyarmatról (utóbbi ezért kapta a „Civitas Fortissima”, vagyis „A legbátrabb város” jelzőt), de a magyar kormányzat erkölcsi és anyagi támogatása híján utóbbi kivételével elhaltak ezek a kísérletek.

Ezzel súlyos seb keletkezett a nemzeti identitásunkon, a magyar állam védő, biztonságot adó szerepében való hitben. Mindazonáltal a nemzettesttől elszakított nemzetrészek joggal várnak segítséget az ún. „anyanemzettől”, amely pusztán attól lett „anya”, hogy a szétszaggatott nemzet legnagyobb része él itt, s az állam neve és hivatalos nyelve is a nemzet anyanyelve – vagyis a magyar.

A Horvátország nélküli, vagyis az úgynevezett Szent István-i Magyarország 283 ezer km2-ének több mint 2/3-át, 67 %-át elcsatolták, s csak 93 ezer km2-t, a 18,3 milliós lakosságából pedig csak 7,6 millió lelket hagytak meg az anyaországnak.

Sajnos a Magyarországtól elcsatolt 190 ezer km2-es területnek csak kevesebb mint 2 ezrelékén dönthetett szabadon, népszavazással a lakosság arról, hogy mely országot tartja hazájának, hogy mely országban kíván élni. A soproni népszavazás arra volt kései példa a békekonferencia számára, hogy hogyan kellett volna egyebütt is eljárni. Ha Trianonban tekintettel lettek volna az etnikai határokra, és népszavazással dönthettek volna a területek lakosai, arról, hogy melyik államban akarnak élni, akkor sok szenvedéstől megkímélhették volna Közép-Európa itt élő népeit.

Ezen igazságtalanságok miatt hagyta el a békekonferenciát az Egyesült Államok küldöttsége is. Az Egyesült Államok nem is fogadta el a trianoni békeszerződésben rögzített határokat, ezért különbékét kötött hazánkkal 1921. augusztus 29-én, amelyben nem volt határleírás. Rajta kívül egy másik nagyhatalom, a Szovjetunió sem ismerte el a trianoni békeszerződést, hanem azt imperialista rablóbékének nevezte.

1933. március közepén, amikor komolyan felmerült a nagyhatalmak között a versailles-i békerendszer békés revíziója, akkor a brit külügyminiszter a békeszerződések területi rendelkezéseiről a következőképpen nyilatkozott a római tárgyalások alkalmával: „minden nemzetnek két kötelessége van a Nemzetek Szövetségében: az egyik, hogy tiszteletben tartsa a szerződéseket, a másik, hogy felismerje, azok nem örökérvényűek”.

Trianonban honvédségünknek olyan feltételeket szabtak – az egy puskához engedélyezett lőszermennyiség meghatározásáig elmenően –, hogy az nemhogy támadásra, de még az ország védelmére is alkalmatlanná tették. Mai – katonailag – békés időszakunkban ez nem tűnik fontosnak, de akkoriban rendkívül fontos volt. Egyrészt, ismerjük a régi római mondást, hogy „Ha békét akarsz, akkor készülj a háborúra.” Másrészt, az első világháború utáni légkört jól érzékelteti a következő anekdota: 1919 júniusában, mielőtt az antant hatalmak a németeknek átadták volna a békefeltételeket, átadták tanulmányozásra azt Ferdinand Foch marsallnak, az antant haderők főparancsnokának. A marsall a következőket mondta a békefeltételekről: ,,Ez nem béke, ez egy húsz évre szóló fegyverszünet.” 1939. szeptember 1-én, amikor a német csapatok megtámadták Lengyelországot – ezzel kirobbantva a második világháborút – a lengyel hadsereg főparancsnoka, Edward Rydz Smigly meg is jegyezte: Foch marsall tévedett, de csak két hónapot. S hadd idézzem még itt Stanly Baldwin brit miniszterelnököt, aki kijelentette: „A béke a versailles-i szerződés aláírásának a napján szűnt meg.”

De a magyar nemzetünket mindezeknél sokkal fájóbban érintette, hogy a magyar lakosság mintegy 1/3-át is elcsatoltak. Családok tízezreit szakították szét az újonnan meghúzott határokkal. Több család tagjai 3 országba szakadtak szét, mint egykori professzor kollégámét, akik a Trianonban meghúzott magyar-román-jugoszláv hármas határ különböző oldalára kerültek. Közel 400 ezer magyar menekült el vagy űztek el az utódállamokból a Csonka-Magyarországra. E több százezer menekült miatt a trianoni Magyarország pályaudvarain létrejöttek az úgynevezett vagonlakások. Lakások híján a magyar állam, ideiglenesen kénytelen volt vagonokban elhelyezni az elcsatolt területekről érkezőket, akik évekig kényszerültek ilyen „lakásokban” élni. Meglepődtem, amikor tavaly, a tanszékünk által megrendezett kétnapos Trianoni utóhatások(k), következmények című tudományos konferencia második napi három előadójának a felmenői is vagonlakók voltak.

Legnagyobb magyar költőink foglalták versbe Trianon fájdalmát, keserűségét – felidézve történelmi, kulturális gyökereinknek az elcsatolt területekhez kapcsolódó szálait –, mint például Babits Mihály, József Attila, Juhász Gyula, Reményik Sándor, Wass Albert, hogy csak néhányat említsek.

Jól tudták, hogy szükséges ismernünk múltunkat, nemzeti nagyjainkat, gyökereinket, mert e nélkül az öntelt sovinizmus, vagy a nemzeti kishitűség csapdájába eshetünk, s mindkettő igen veszélyes dolgokat eredményezhet. Ezért ragaszkodjunk magyar nemzeti gyökereinkhez, hiszen ahogy a fa is a gyökereiből táplálkozik és annak erősségétől függően marad meg a viharban. Hasonlóan az emberek is őseik, múltjuk ismerete alapján alakíthatják ki egészséges önazonosságukat, identitásukat, ami segíti megtartani az embert, embernek az élet viharaiban.

Ugyanakkor egy közösség, így a nemzet közösségének is örök emberi megmérhetősége, erkölcsi értéke, hogy kiket, miket becsül, kikre, mikre és hogyan emlékezik. Szakítsunk azzal a rossz „hagyományunkkal”, amiről Klebelsberg Kunó így írt: „Az idegen nemzetek négyzetre emelik kiválóságaikat, mi magyarok gyököt igyekszünk belőlük vonni.” Inkább: „Nyújtsuk magasra örökségünk szép darabjait...ne szégyelljük....” – ahogyan erre bíztat minket Illyés Gyula is. „Örökségünk szép darabjai” közül most csak hadd emeljek ki kettőt, amivel immár a kis, trianonira zsugorított hazánk kivívta a világ tiszteletét és bizonyította életerejét. Magyarország a modernkori olimpiák történetében kétszer is 3. lett a nemzetek közti küzdelemben, 1936-ban és 1952-ben, nálunknál sokkal nagyobb, gazdagabb, a két világháborúban győztes nemzeteket megelőzve. 1956-ban pedig a mi, kis hazánk ejtette az első sebet az agyaglábakon álló óriáson, a Szovjetunión. Ezekben a világraszóló tettekben ott voltak, ott vannak a határainkon kívülről származó honfitársaink. Tehát tartsuk mindig szemünk előtt és segítsük a határainkon kívülre került nemzettársainkat, hiszen egy nyelvet beszélünk, egy a kultúránk, egy a múltunk és egy a jövőnk is!

 

Fotó: A trianoni emlékmű Balatonfüreden, a Kovászna parkban található.

 

Magyarország és egyben Közép-Európa legnagyobb protestáns felsőoktatási intézményeként a Károli Gáspár Református Egyetem kiemelten fontosnak tartja a magyar református identitás erősítését. Ennek jegyében készítette el 2020-ban az egyetem Egyház és Társadalom Kutatóintézetén belül működő Reformáció Öröksége Műhelye a "Reformátusok és Trianon" című harmincperces ismeretterjesztő filmet, melyben soha nem látott dokumentumokat is bemutatnak.

A film forgatókönyvíró-rendezője Ablonczy Bálint, a Reformáció Öröksége Műhely vezetője. Operatőr-vágó Novák Tamás, több történelmi témájú alkotója. Narrátor Rátóti Zoltán Kiváló művész, a Nemzeti Színház színésze.

A film ide kattintva megtekinthető.

Következő események


Összes esemény

Nyelvvizsgaközpont

Sport a Károlin

Sport a Károlin

Napi biztatás

 

Youtube